Századok – 1980

Beszámoló - Berend T. Iván: A történettudomány társadalmi hasznossága 110/I

BESZÁMOLÓ 121 nebbül befolyásolják a tőkefelhalmozás és a produktív befektetések mértékét. Elkerülhetetlenül vezetnek a felhalmozás alacsony színvonalához. Ugyanezen társadalmi-szemléleti hatások a tőkés viszonyok fejlődésével bontakozó középrétegeket élesen polarizálják. Hangadó, példát teremtő erővé emelik a tőkés normákat elvető, a születési előjogok feudális értékrendjét védelmező és érvényesítő dzsentri elemeket, a pazarló fogyasztás „etikáját" társadalmi rangra, mi több, a nemzeti sajátosság értékére emelik. Az önmagukban szemlélve irracionális társadalmi magatartási formák végül is nem kis mértékben válnak „anyagi erővé", pontosabban erőtlenséggé, hiszen a tőkés korszak évszázadában a nemzeti jövedelem 5—10 százaléka közötti rendkívül alacsony szinten konzerválják a tőkefelhalmozás és beruházás mértékét. A történelmi kontinuitás nagy társadalmi átalakulásokon is átívelő vaspántjai lefejthetetlenül szorítják össze a társadalmi mozgás, gazdasági előrehaladás lehetőségeit. A különböző, gazdasági, társadalmi, eszmei vagy tudományos folyamatok egymásra hatása és történetformáló realitása — mint az előbbi példákból is kiviláglik — nem könnyen érhető tetten egy-egy adott történelmi pillanatban, egy-egy rövidebb történelmi szakaszban. E folyamatok egyik jellemzője éppen hosszú távú érvényesülésükben rejlik. Mondjuk, a gazdaság 16-18. századi fejlődése vezetett olyan társadalmi hatásokra, melyek a 19. században örök és megváltoztathatatlan adottságként, látszólag irracionális erőként jelentkeztek, hogy kihatásuk azután a 20. század kitörési kísérletére is tehertételként nehezedjen. Mit érthetünk itt meg két-három évtizedes „távlatokból"? Aki ezzel kísérletezik, elkerülhetetlenül Örkény István groteszk hősére emlékeztet, aki zsámolyra állva szédül meg a magaslattól és a távlatoktól, a sámliról lehuppanva éli át a zuhanás és mélység kábulatát. S mit tehet „érthetővé" — hogy visszautaljak a példaként vett világgazdasági előrejelzésre — a világ elmaradott kétharmadán két-három évtized „történelmi" folyamata? Hadd tegyem hozzá: elegendő-e az a történetinek tűnő visszautalás, ami akár a 19., sőt esetenként a 16—18. századig, a gyarmati rendszer kialakulásáig és hatásáig vezeti vissza a jelen súlyos gondjait? A frissen felszabadult volt gyarmati népek természetes indulattal, a fehér ember pedig ugyancsak természetes rossz lelkiismerettel hajlamos a mai elmaradottságot a gyarmati rendszer egyszerű következményeként felfogni, a kilábalás súlyos akadályait pedig az új körülményekhez igazodó gyarmatosító erők változott formájú, de változatlan jelenlétéhez kapcsolni. Félreértés ne essék, egyik állítás igazságát sem szándékom kétségbe vonni. Csakhogy a távolugró sem ugorhat nagyot, ha rövid nekifutással kísérletezik. A „rövid" történelmi nekifutás következménye volt az a rendkívüli meglepetés és kiábrándulás, ami az elmúlt évtizedekben érte az emberiséget, amikor a gyarmatosításból levezetve az elmaradást — a gyarmati rendszer összeomlásától a kiemelkedés és meginduló felzárkózás látványosan gyors — elképzelt és előrevetített — eredményei nem következtek be. Vajon érthetőek lehetnek ezek a folyamatok a „hosszabb nekifutás", a gyarmattá válás előzményeinek, ha úgy tetszik, belső előkészítő folyamatainak vizsgálata nélkül? Lehet-e magalapozott előrejelzést adni a belső társadalmi-intézményes fejlődés lehetőségeinek feltárása nélkül? A történelem nélkül? A látszólag nagyon is elkülönülő — a jelenben mindenképpen külön tudományágak által vizsgált —, a történelem totalitásán belül öntörvényűket is követő, ugyan-