Századok – 1979
Tanulmányok - Lackó Miklós: A 100%. Ideológia; kultúra; irodalom. – Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében 43/I
92 LACKÓ MIKLÓS Honnan van ez a nagy rokonszenv? Csakugyan ellenforradalmár volt Danton? Erre a kérdésre nem könnyű igennel vagy nemmel felelni. Danton bukása — a Danton-legenda központi tárgya — mint ellenforradalmárt mutatja be. Amikor Danton és házi publicistája Camille Desmoulins kiadják az „irgalom” jelszavát, alapjában véve tényleg restaurációs jelszót adnak ki. Le akarják zárni a forradalmat, megállítani a jakobinus terrort, mégpedig a forradalmi fejlődés olyan pontján, amikor annak fennmaradása sem külső, sem belső ellenségekkel szemben nincs biztosítva. Még világosabban ellenforradalminak mutatkozik Danton szerepe, ha bukásának konkrét belpolitikai előzményeit — melyeket a legenda eltakar — vesszük szemügyre. Dantonék ui. közvetlenül azután adják ki az „irgalom” jelszavát, közvetlenül azután fordulnak szembe a forradalmat továbbvinni akaró Robespierre-rel, miután Robespierre-rel együtt, vele a legszorosabb szövetségben, letörték és vérpadra vitték a párisi községháza alsó néprétegek érdekképviselete vezetőit, Hébert-t, Chaumette-t és társait. Csak azok kivégzése után merült fel számukra az „irgalom” szükségessége, a terror kiépítésének erkölcsi parancsa. A legenda itt a Jelkiismeret” szavát hallatja, a hős „tragikusan mély” megrendülését saját cselekvéseinek következményei felett, megfordulást a forradalom helytelen útján, tragikusan késői belátást stb., amikor is persze a király, az arisztokraták, a girondisták vérpadra vitele a „tragikus bűn”, nem Hébert-ék kivégeztetése. Danton, mint ennek a legendának a hőse, éppen úgy ellenforradalmár, mint előtte a király, az udvar által megvesztegetett Mirabeau, mint a „nemes” girondisták (akik — mellesleg megjegyezve — azért buktak el elsősorban, mert testükkel védték a háborúban, polgárháborúban és inflációban szélesebben terjeszkedő és a párisi tömegek vérét kiszívó uzsorát). Ezzel az utolsó, zárójeles mondattal elhagytuk a legenda talaját és ráléptünk a valóságos történelmére. Danton sokkal komolyabb és jelentősebb politikus volt, semhogy cselekedeteit Romain Rolland-féle (de sőt Georg Büchner-féle) literator-sznetimentalitások és „lelki örvények” szabályozták volna. Amikor Danton le akarta zárni a forradalmat, azért akarta, mert az a társadalmi réteg, amelyet ő képviselt, amelynek ő politikai vezére és szócsöve volt, mindent elért már, amit a forradalomtól remélhetett. Ez a társadalmi réteg pedig — és itt van a Danton-legenda társadalmi alapja — az intelligencia alsó és középrétege volt. A francia forradalom párttörténetének tömkelegében csak a marxizmus lehet iránytű. Ha megértjük, hogy a girondisták az ipari és kereskedelmi burzsoázia felső rétegeit képviselték (mely Délfranciaországban sokkal erősebb volt mint magában Párisban), ha tudjuk, hogy Robespierre és St. Juste a forradalmi kispolgárság képviselői voltak, ha tudomásul vesszük, hogy az 1793-as párisi községháza a plebejus proletár, félproletár rétegeknek és a kispolgárság legalsó, legszegényebb részének adott hangot, akkor egy csapással tisztán áll előttünk a forradalmi pártok küzdelme, fel- és aláhullámzásának képe. Világos, hogy az abszolút királyság megbuktatása, a hűbériség eltörlése közös érdeke volt valamennyi nem hűbéri osztálynak. De a burzsoázia nagyon szívesen kompromisszumot kötött volna egy „alkotmányos”, vagyis a polgári és hűbéri osztályokra együttesen támaszkodó királysággal. Ez a kompromisszum azonban a külső és belső háború forgatagában mindkét részről későn merült fel, akkor, amikor a forradalom fejlődése már túlhaladt ezen a ponton. A kispolgárság, az intelligencia, mely a hűbéri abszolutizmusban sehogyse tudott elhelyezkedni és deklasszálódott, a plebejus rétegek, a jobbágyi terhek alól szabadulni vágyó, földéhes parasztsággal együtt, forradalmi erővel harcolt a külső és belső ellenség ellen: a hűbéri abszolutisztikus hatalmak koalíciója, a royalista és burzsoá összeesküvések
