Századok – 1979
Tanulmányok - Lackó Miklós: A 100%. Ideológia; kultúra; irodalom. – Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében 43/I
A 100%. IDEOLÓGIA, KULTÚRA, IRODALOM 93 ellen. Ennek a szövetségnek, amelyben a párisi plebejus rétegek adták a forradalmi lökőerőt, volt szellemi vezére, legnagyobb néptribunja Marat ~ akit éppen akkor ért az ellenforradalmi tőr, amikor ez a szövetség, diadalai tetőpontján bomladozóban volt. A francia forradalom mélyreható belső ellentmondása abban rejlett, hogy a benne politikailag vezető és cselekvésben elöljáró, a legnagyobb áldozatokat és önfeláldozást tanúsító osztályoknak gazdaságilag nem nyújthatott semmit. Elsöpörte a hűbériséget és földet adott a felszabadult jobbágynak, de a városban a lerombolt hűbériség helyébe csak a tőkés termelés léphetett. A plebejus rétegek kétségbeesett és akkor kilátástalan küzdelme a fejlődő kapitalizmus okozta gazdasági leromlás ellen kapott vezetőt a párisi községházában, mely a forradalmat - akkor szükségképpen zavaros, ellentmondó gazdasági és társadalmi célkitűzésekkel — tovább akarta vinni és biztosítani az eddigi vezető réteg uralmát. Ez ellen szövetkeztek Danton és Robespierre, de homlokegyenest ellenkező okokból. A forradalomban vezető szerephez jutott intelligencia elérte minden célját: elhelyezkedett vezető állásokban, tekintélyes része meggazdagodott (Danton környezete hírhedt volt korrupt voltáról), ez a réteg — a maga szempontjából jogosan — befejezettnek tekintette a forradalmat, mely az ő céljait már megvalósította. Robespierre és csoportja ellenben, rousseauista utópista ideáloktól fűtve azt remélte, hogy az állam kíméletlen beavatkozása, az erkölcsök megjavulása segítségével megteremti a társadalmi harmóniát, mindenki jólétét, de még a magántulajdon alapján. Visszautasította tehát a plebejus rétegek kívánságát a forradalom szociális továbbvitelét illetőleg, de azért nem tekintette lezártnak a politikai, a kulturális forradalmat. A párisi községháza bukása után, amikor a dantonisták egyre nyíltabban léptek fel restaurációs törekvéseikkel, amikor Danton lesz minden ellenforradalmi irányzat titkos reménye, a harc elkerülhetetlenné válik. És a harcban Danton bukik el. A két forradalmi vezér ellentéte mögött objektív osztályellentétek állanak (nem Robespierre irigysége a zseniálisabb Dantonnal szemben, mint a legenda hirdeti). És az objektív viszonyok logikája természetesen Robespierre bukásához is vezet. Amikor a parasztok ki vannak elégítve, amikor a fleurusi győzelem biztosítja a francia köztársaság fennállását, elkerülhetetlenné válik a visszahatás: a gazdaságilag győztes burzsoázia politikai győzelme. Egy hónappal Fleurus után Robespierre is a vérpadra lép. De ez a kép — a Danton-Iegenda társadalmi magja — csak egyik oldalát adja Dantonnak, csak pályájának lefelé menő vonalát. Ugyanez a Danton, a forradalom győzelme előtt, nemcsak a föltörekvő plebejus rétegek legnagyobb szónoka, hanem egyik legerélyesebb, legokosabb, legtaktikusabb vezére is volt. A győzelem organizátora. Amikor az ellenséges koalíció már mélyen behatolt Franciaországba, amikor Longwy ágyúlövés nélkül megadja magát és Párisban az udvar, az arisztokrácia szívrepesve várják az „ellenség” bevonulását, és a girondista minisztérium jobban fél az ellenállás megszervezésétől, a párisi tömegek mozgósításától és felfegyverzésétől, mint az osztrákoktól és a poroszoktól és harc nélkül fel akarja adni Párist — akkor áll Danton forradalmi jelentősége csúcspontján. Ekkor hangzik el híres beszéde, ezzel a végakkorddal: „de Faudace, de Faudace et encore de Faudace” (bátorság, bátorság és még egyszer bátorság). Akkor adja ki a jelszót, hogy a haza veszélyben van és szervezi meg vasenergiával a végső harcot a külső és belső ellenség ellen. Az 1792-es szeptemberi események, a népbíráskodás a börtönökben, a hadsereg megszervezése természetesen nem egy ember, egy „zseni”
