Századok – 1979
Tanulmányok - Lackó Miklós: A 100%. Ideológia; kultúra; irodalom. – Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében 43/I
A 100%. IDEOLÓGIA, KULTÚRA, IRODALOM 91 költészet groteszkül, dühvei, iróniával megrajzolná a mai magyar uralkodó osztályok igazi képét. Azt hisszük, nem szabad ezt a költői feladatot kizárólag a jobb vagy baloldali kispolgároknak, a Szabó Dezsőknek és Gergely Sándoroknak átengedni. Ennek objektíve egyik akadálya az emigráció is, a távoliét Magyarországtól. Komoly akadály, de nem leküzdhetetlen. És leküzdhetősége felé éppen a perspektíva kitágítása az út. Tisztán irodalmilag úgy látszik, le van küzdve a kassákizmus. De éppen mert ez a folyamat szinte tisztán irodalmi maradt, konkrét esetekben visszaesnek fiatal költőink az e formákat létrehozó deklasszált anarchista-lumpenproletár-ideológiába. Ilyen sajnálatos kisiklás a nagyon tehetséges Barta Sándor elvtársnak, akitől az ősszel az „Uj Március” gyönyörű és igazán kommunista verset közölhetett (Ének a moszkvai porról) egyenesen „munkásoppozíciós” irányzatú novellája. Amikor tehát az évkönyvet letesszük, reméljük, hogy egy fontos és hasznos fejlődés kezdetét jelenti. A lübák, amelyeket megállapítottunk, minden kezdetnek szükségszerű velejárói és csak hosszú munka és kölcsönös, megértő, elvtársi bírálat segítségével küszöbölhet ők ki. Ebben minden a mozgalom iránt komolyan érdeklődő elvtársnak részt kell vennie, de ha most melegen figyelmükbe ajánljuk a könyvet, nemcsak ezért tesszük, hanem azért is, mert a cikkekből sok okulást, a versekből és novellákból sok élvezetet nyerhet a proletárolvasó. (Uj Március 1927 június). A Danton-legenda Igen érdekes, főként azért, mert nemcsak magyar jelenség, hogy már hosszú idő óta az intelligencia tekintélyes része szemében Danton bevonult a történelem pantheonjába. Dantonért szabad lelkesedni, illetve nem szégyen, ha az ember Dantonért lelkesedett valamikor. Sajátos sorsa ez Dantonnak, szinte teljesen egyedülálló sors a forradalmárok sorsában. Mert hiszen Spartacusért, Münzer Tamásért, Dózsa Györgyért, Marat-ért, Robespierre-ért nem illik lelkesedni (még történelmi távlatból sem) és Babeuf vagy Blanqui nevét még csak ismerni sem köteles a művelt ember. Honnan van Dantonnak ez a privilegizált helyzete? Csakugyan ellenforradalmár volt Danton? Olvasóink meg fogják érteni, hogy úgy tesszük fel a kérdést, hogy előbb, sőt elsősorban a Danton- kérdéssel magával foglalkozunk és Büchner darabjára csak azután térünk rá. Sohasem véletlen, nem is másodrendű kérdés, hogy valamely kor történelmi alakjai közül ki és hogyan válik költői alkotások központi alakjává. Mehring igen helyesen emelte ki többször, hogy a német irodalmi fejlődésre nagyon jellemző, hogy Goethe éppen Götz von Berlichingent választotta ki a parasztháborúk vezéreinek sorából, nem Florian Geyert (Münzerről nem is szólva). És a „Takácsok” minden szocializmustól távolálló alaptendenciáját ismét megerősíti és aláhúzza Florian Geyer, mint a Hauptmann parasztlázadás-drámájának központi alakja. Ezeket a példákat akármeddig lehetne halmozni. Ami most már Dantont illeti, ő a központi hőse minden polgári — nem egyenesen restaurációs ellenforradalmi — írásnak, mely a francia forradalommal foglalkozik. Még Carlyle-nél és Lamartine-nál is ő áll a központban, Romain Rolland őt választja hősének és amikor a Madách-féle világtörténeti panorámában a francia forradalomra kerül a sor, Ádám mint Danton reprezentálja az „örök emberit” a forradalomban.
