Századok – 1979
Tanulmányok - Lackó Miklós: A 100%. Ideológia; kultúra; irodalom. – Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében 43/I
90 LACKÓ MIKLÓS a kassákizmus — mint irodalmi stílus — éppen úgy a múlthoz tartozik, mint Ady Endre, Móricz Zsigmond és az elmúlt nemzedék többi „klasszikusa”. És itt érintjük a kérdés elméleti gyökerét: hogyan viszonyúk a mai kommunista forradalmár író a múlthoz? Világos: a múlt nem létezik. De a magyar irodalomnak konkrét, számunkra - politikailag is - igen fontos múltja van: az a fejlődési folyamat, mely a negyvenes évek költészetéből, mely Petőfiben és a fiatal Aranyban éri el csúcspontját, a 67-es kompromisszumon keresztül egy álklasszicizmussá fejlődik (a kiegyezés osztálykompromisszuma következtében). Ezt a kilencvenes évektől kezdve „irodalmi forradalmak” zavaiják, anélkül hogy másra, mint kompromisszumra vezetnének (mert a magyar burzsoázia nem meri és nem akaija a nagybirtok uralmát komolyan támadni, sőt a fejlődés folyamán mind szorosabb szövetségre lép vele). A forradalmárok irodalma ezen a talajon nőtt irodalmilag is, ezekkel az irodalmi irányokkal kell leszámolnia. Ámde nem marxista felfogás az, hogy ezt a leszámolást a fejlődési folyamat utolsó hullámveréseire redukáljuk. Nem az, mert ezzel benne maradunk a tisztán irodalmi színvonalú kritikában. Oroszországban Plechánov és Lenin, Németországban Mehring korszakalkotó munkát végeztek ezen a téren azzal, hogy az egyes irodalmi jelenségek és irányzatok helyét megjelölték a polgári társadalom létrejötte folyamatának egészében. Ezzel egyrészt megadták a marxista alapot az egyes irodalmi áramlatok helyes értékelésére, másrészt segítettek az irodalom helyét a tőkéstermelés keletkezése és felbomlása folyamatában meghatározni. És ez nem elvont, „tudományos” kérdés. Ha a KMP politikája 1848 örökösének vallja magát, ha agitációja állandóan él Dózsa György hagyományaival, úgy ennek megvan a maga elméleti alapja, melyet Lenin elvtárs igen mélyen határozott meg, mondván, hogy a polgári forradalom nincs kínai fallal elválasztva a proletárforradalomtól. Ezért Réz elvtárs, véleményünk szerint éppen úgy téved, ha a Petőfitől kiinduló fejlődési vonalat Csizmadiával és Várnai Zsenivel záija le (61), mint Mácza elvtárs, ha a forradalmi proletariátus számára felhasználhatóknak csak azokat a formákat véli, melyek „hozzánk történelmileg legközelebb állanak” (111) — vagyis ismét: Kassák és Szabó Dezső stílusát. Az évkönyv elméleti cikkeiből így hiányzik a történelmi távlat és elmélyülés. Ahogy a magyar politikát nem értheti meg senki, aki a magyar kapitalizmus sajátos fejlődésével (67-es kompromisszum!) nincs tisztában, úgy a magyar irodalmat sem. És — Marxtól tanultuk — a ma megértéséhez, a mához vezető folyamat megértése útján jutottunk csak. Az évkönyv körül tömörülő íróknak tehát szélesebbé kell tenniok kutatásuk és bírálatuk bázisát; marxista elemzését kell adniok az egész modern magyar irodalom fejlődésének. Tudjuk: ez nehéz feladat és nem máról holnapra megvalósítható. De éppen ezért kezdettől fogva tisztában kell lenniök ezzel a feladattal. Ezt a hiányosságot azért kellett élesen hangsúlyozni, mert — véleményünk szerint — nincs befolyás nélkül a kötet költői tartalmára sem. A Kassák-féle „forradalom” lényege elvont líra volt. Kritikusai ezt a hiányát jól felismerik, de — a legtöbbször - maguk is csak elvont lírát adnak. Tudjuk: nem kis részben oka ennek az emigráció is. Az emigráció nehezen ismerheti a magyarországi munkásság konkrét életét, konkrét fejlődését. De ennek ellenére meglepő, hogy nem akadt egyetlen író sem, aki a mai Magyarország bírálatát irodalmi, költői eszközökkel még csak megpróbálta volna is. A versekben elvont fehérterror, elvont elnyomatás áll szemben elvont hősiességgel. És ha a versek sokszor szépek is, igazi hatása az emigráns irodalomnak csak akkor lehet, ha ahogy a párt elméletileg meg tudja adni az ellenforradalmi konszolidáció bírálatát, a kommunista
