Századok – 1979
Folyóiratszemle - Haas Hans–Stuhlpfarrer Karl: Österreich und seine Slowenen (Ism.: Tilkovszky Loránt) 922/V
TÖRTÉNETI IRODALOM 925 kifejezetten „ausztro-szlovén” szervezeteket engedélyeztek. Eldöntött dolog volt ugyan Ausztriának az 1937-es határok szerinti helyreállítása, mégis számolni kellett Jugoszlávia Alsó-Kar int iára irányuló területi igényével, amelynek 1947-ben erőteljesen hangot is adott. Később, 1949-ben, beérte azzal, hogy területi autonómiát követeljen Ausztriától az alsó-karintiai szlovének részére. Ezek helyzete egyébként javult, nemcsak a nád uralom nemzetiségpolitikai következményei felszámolása következtében, hanem az első osztrák köztársaság alatti viszonyokhoz képest is; az 1945. évi kisebbségi iskolarendelet alapján Alsó-Kar int iában kétnyelvű népiskolák létesültek, amelyekben mái csak a 4. tanévtől tértek át a német tanításnyelvre, a szlovén nyelvet továbbra is tanítván, heti 3 órában. Az 1955-ben létrejött osztrák államszerződés nem biztosított Alsó-Karintiában szlovén területi autonómiát, de lehetővé tette kétnyelvű helységtáblák alkalmazását, és megerősítette a szlovénoknak kedvező eddigi rendelkezéseket. A német soviniszta reakció azonban ezt követően felélénkült. Újjászervezték a karintiai németesítő, szlovén ellenes szervezeteket, amelyek jelentős mértékben befolyásolni tudták a politikai pártokat is, s 1958-ban kirobbantották a szlovénul tanítani vonakodó tanerők sztrájkját. Ennek hatására a következő évben kiadott új iskolarendelet megszüntette a tanerők erre való kötelezhetőségét, s így tulajdonképpen hatálytalanította a kedvezőbb körülményeket teremtő 1945-ös rendeletet. Ezután egy évtizedre „befagyasztotta” ugyan az osztrák kormány az alsó-karintiai szlovén helyzetet, de az 1970-es évek elején újra fellobbant a szlovénellenes német nacionalizmus; sok helyütt demonstratíve eltávolították a kétnyelvű helységfeliratokat, s a hatóságok szemet hunytak efelett. Az alsó-karintiai viszonyok miatt 1974-ben jegyzékváltásra is sor került a jugoszláv és az osztrák kormány között. 1976-ban egy nemzetiségi törvény kibocsátásával kísérlet történt a kérdés nyugvópontra juttatására, de a karintiai német soviniszták befolyására máris per és sajtókampány indult egy szlovén vezető ellen, akiről - bár erre semmi bizonyíték nem volt felhozható - azt állították, hogy bombamerényletet tervezve akarta felhívni Jugoszlávia figyelmét az ausztriai szlovének nem megfelelőnek tartott helyzetére. A jugoszláv orientáltságra vonatkozó — a karintiai szlovének helyzetét korábban is súlyosan nehezítő — vádak most már az eltérő társadalmi berendezkedettség folytán a szlovén öntudatú osztrák állampolgárok többnyire „szlovén nemzeti kommunisták” gyanánt való emlegetésével egészült ki. A könyv érinti a téma olasz vonatkozásait is. Az első világháború utáni békerendezés során némi karintiai területekkel együtt Olaszországnak juttatott Dél-Tirolban igen súlyossá vált a német lakosság helyzete az olasz fasizmus soviniszta nemzetiségpolitikája következtében. Ez a körülmény erősen hatott Ausztriára, s legközelebbről Karintiára, erősítve az ottani nemzetiségpolitikai ingerültséget, türelmetlenséget, erőszakosságot. Később a tengelybarátságot kiépítő és azt a nemzetiségi kérdés miatti súrlódásoktól tehermentesíteni kívánó Hitler a német öntudatú rész egyezményes hazatelepítésével, s a visszamaradó résznek az erőszakos olasz asszimilációval szembeni magára hagyásával akarta „megoldani” a dél-tiroli problémát. A második világháború után Dél-Tirol kérdésében létrejött, reményekre jogosító 1946. évi olasz-osztrák egyezmény végrehajtásában mutatkozó visszásságok miatt az 1960-as években ismét fellángoltak ott a nemzetiségi ellentétek; ennek karintiai reakcióját azonban fékezte az a körülmény, hogy a dél-tiroli németek mellett nemzetközi fórumokon szót emelő osztrák kormány fokozottan ügyelt arra, hogy az ország saját nemzetiségi viszonyai konszolidáltságot mutassanak. A dél-tiroli kérdés 1969. évi rendezése után azonban sajnos újra megélénkülhettek Karintiában a német soviniszta erők; az 1970-es évek már vázolt aggasztó jelenségei tették aktuális feladattá a szerzők számára Ausztria és szlovénjai viszonyának történeti bemutatását, a szlovénok iránti teljes együttérzéssel, és az ausztriai németesítő tendenciák bátor bírálatával. Teljes joggal hangsúlyozzák a szerzők, hogy az osztrák patriotizmus, vagy karintiai lokálpatriotizmus kritériumává nem tehető a német népességbe való beolvadás; a szlovénok számára biztosítani kell anyanyelvűk, nemzetiségi sajátosságaik megőrzésének, ápolásának lehetőségét. De esetleges másirányú egyoldalúság elkerülésére helyes lett volna megkülönböztetni az ugyancsak tiszteletben tartandó természetes asszimilációs folyamatokat azoktól a joggal kritizált törekvésektől, amelyek csak hivatkoznak természetességre, önkéntességre, hogy leplezzék ezzel az asszimiláció erőltetésére irányuló célkitűzéseiket. A szerzők az ausztriai, karintiai szlovén népességre a „népcsoport” (Volksgruppe) megjelölést alkalmazzák, és degradációnak minősítik e népesség nemzeti kisebbség (nationale Minderheit) gyanánt való kezelését. Ebben a terminológiai kérdésben nyilvánvalóan szerepet játszik az az eléggé általános történelmi tapasztalat, hogy a nemzetiségpolitikai szuverenitásukat hangsúlyozó, a nemzetiségi kérdést 12*
