Századok – 1979
Folyóiratszemle - Haas Hans–Stuhlpfarrer Karl: Österreich und seine Slowenen (Ism.: Tilkovszky Loránt) 922/V
924 TÖRTÉNETI IRODALOM Nemzetek Szövetségéhez benyújtott szlovén panasz, nem enyhített a helyzeten, hanem újabb ürügyül szolgált arra, hogy a karintiai szlovének minden megnyilvánulását anyanyelvűk és más nemzetiségi sajátosságaik megőrzésére és ápolására, jugoszláv irredentisztikus törekvések szolgálatában elkövetett hazaáruló tevékenységnek minősítsék, s akként fojtsák el és torolják meg. Ez viszont nem maradt következmények nélkül a jugoszláviai, különösen a szlovéniai (KoÓevje, Gotsche) németségre; vezetőik mind a 20-as, mind a 30-as években ismételten sürgették ezért Bécsben és Klagenfurtban a karintiai szlovének helyzetének rendezését, ám teljesen eredménytelenül. Nem hogy kulturális autonómiájuk, amelyről a 20-as évek második felében tárgyalások folytak, nem valósulhatott meg, hanem még a minimális kívánságaik előterjesztése sem talált kedvező fogadtatásra. Mint a szerzők rámutatnak, a karintiai szlovének vezetői indokolt aggályokat tápláltak a kisebbségi politikában ekkor Európa-szerte általános panaceának tekintett kulturális autonómia oly módon elképzelt megvalósításával szemben, hogy nemzetiségi jogokat csak azok a szlovének élvezhetnek, akik magukat szlovénnek vallván, felvétetnek a szlovén nemzeti kataszterbe. Karintiában, ahol a szlovének asszimilációs folyamata már jelentősen előrehaladt, s ennek megfelelően nem volt elég erős a szlovén nemzeti öntudat, egyfelől az öntudatos részre gyakorolt nyomás, másfelől a ,,németérzelműek” azzal kecsegtetése, hogy így jobban boldogulnak, a valóságban egy szűk nemzeti gettóba szorulás veszélyét idézte fel a kulturális autonómia bevezetése esetére, miközben a szlovének nagy többsége immár maradéktalanul ki fenne szolgáltatva az elnémetesítésnek. A szerzők e problematikával kapcsolatos fejtegetéseihez érdemes hozzátennünk, hogy a magyarországi német kisebbség vezetője, Dr. Jakob Bleyer, maga is hasonló aggályoktól indíttatva foglalt állást amellett, hogy a nemzetiségi jogokra való jogosultság megállapításához a nemzetiséghez tartozás objektív kritériumait (származás, anyanyelv stb.) vegyék alapul a nemzetiség szubjektív megváltása helyett. A korabeli nemzetiségtudományi irodalomban nagy vitát kavart 1930. évi cikkének ezt az állásfoglalását a karintiai szlovén vezetők úgy köszöntötték, mint felfogásuk megerősítését azokkal szemben, akik doktrinér módon, sematikus megoldásokat erőltetnek, kellő tekintet nélkül az egyes nemzetiségek konkrét helyzetére és eltérő körülményeire. A karintiai szlovén és magyarországi német kisebbségi problematika e mélyebbre nyúló párhuzamának indokolt megvonásához azonban Haas és Stuhlpfarrer könyve csak a szlovének ass^milációs folyamatának alaposabb bemutatásával adhatna megfelelő segítséget. A magyarországi nemzetiségek asszimilációs folyamatának ismeretén alapuló benyomásunk szerint a karintiai szlovénekkel foglalkozó szerzők az asszimiláció erőszakolásának egyébként másutt ugyancsak hasonló elvi indokolásai és gyakorlati módszerei jogosan kemény bírálatára koncentrálva, mintha egy kissé lebecsülnék a természetes asszimiláló tényezők szerepét és súlyát, jelentékeny rétegek tényleges készségét az előnyösebbnek talált beolvadásra. Rendkívül érdekes a könyv azon fejezete is, amely azt vázolja fel, miként alakult a karintiai szlovén kérdés az Anschluss nyomán, a nemzetiszocialista német birodalom fennhatósága alatt. Tragikusságáb an is jellemző, hogy az 1920. évi népszavazás csak 60%-os eredménye miatt megbízhatatlannak tartott, sokat zaklatott szlovén lakosság a Hitler által elrendelt 1938. áprilisi népszavazáson szinte 100%-ban voksolt igennel, hogy erre hivatkozva „emelt fővel” léphessen fel Berlinben és az immár ugyancsak nád Bécsben a karintiai helyi hatóságok és társadalmi szervezetek változatlan németesítő törekvéseivel szemben. Illúzióik azonban hamar szétfoszlottak: a nácizmus természetesen a német nacionalizmus támaszának sőt legerősebb kibontakoztat ójának bizonyult. A szlovén nemzetiség ügyeinek közvetlen intézésére Klagenfurtban hoztak létre a helyi német soviniszták befolyása alatt álló „illetékes szervet”; ezzel teljessé tették a szlovének kikapcsolását a közéletből. Az ún. utraquista kisebbségi népiskolák megszüntetésével, amelyek eddig legalább az első két osztályban teret engedtek a szlovén tanításnyelvnek, az iskolákat teljesen elnémetesítették. A szlovénlakta alsó-karintiai terület úgyszólván teljes egészében határövezetté nyilvánítása révén rendkívüli intézkedések egész sorát vezették be. Akadályozták például a szlovének birtok vásárlás át, és elősegítették német telepesek terjeszkedését. Jugoszlávia szétzúzása után, amikor visszacsatolták a maribori körzetet, Szlovénia viszont jórészt olasz megszállás alá került, szlovének nagyobb arányú kitelepítésére is sor került Karintiából. A szerzők rámutatnak arra, hogy ezek a körülmények kedveztek a szlovén partizánmozgalom kibontakozásának Alsó-Karintiában. Ezt a területet jórészt az ide is előnyomuló jugoszláv hadsereghez csatlakozó helyi partizánok szabadították fel. önálló politikai erőtényezővé válásukat azonban a jugoszláv csapatok 1945. májusi kivonását követő brit megszállás idején meg akadályozták, és csak
