Századok – 1979
Folyóiratszemle - Haas Hans–Stuhlpfarrer Karl: Österreich und seine Slowenen (Ism.: Tilkovszky Loránt) 922/V
TÖRTÉNETI IRODALOM 923 ismertetésével összehasonlítási lehetőséget kínál: az asszimilációs nemzetiségpolitika ideológiája és konkrét intézkedései számos hasonlóságot mutatnak Ausztriában, ahol azok a németség mint többségi nép részéről jelentkeznek, s Magyarországon, ahol — nem utolsósorban — a németség mint kisebbség ellen irányultak. Amit például a szerzők az iskola útján történő asszimilálásról az Osztrák-Magyar Monarchia időszakában ausztriai vonatkozásban írnak, még egyes szakaszaiban, újabb és újabb továbblépést jelentő egyes törvényeiben és rendeletéiben is olyan magyarországi megfeleléseket idéz fel, amelyek azon túl, hogy az asszimilációs módszerek lényegi azonosságának kifejezői, egyúttal bizonyos egymásra hatást is feltételezhetővé tesznek a dualista monarchia két felének nemzetiségi törvény- és rendeletalkotásában s a gyakorlati végrehajtásban. Teljesen hasonló módon reagált a Monarchia felbomlásával függetlenné vált Ausztria és Magyarország arra a megrázkódtatásra is, amit számukra a nemzetiségi jellegű, de jelentős saját népiséggel is rendelkező területek elszakadása jelentett: fokozottan törekedtek megmaradt nemzetiségeik asszimilálására, mert „népszemélyiségük” fennmaradásában állandó veszélyt éreztek, különös tekintettel a szomszédos országokban élő törzsrészük hatására. Az anyanyelvi jogaikhoz ragaszkodó nemzetiségieket centrifugális tendenciákkal, irredentizmussal, hazafiat lansággal vagy egyenesen hazaárulással gyanúsították, sőt vádolták, és ennek megfelelő bánásmódban is részesítették, különösen a helyi hatóságok és társadalmi szervezetek részéről. Bizonyos kíméletre vagy éppen támogatásra csak az asszimilánsok - Ausztriában a ,»németérzelmű”, Magyarországon a „magyarérzelmű” nemzetiségiek - számíthattak, akiknek a nemzetiségükhöz ragaszkodókhoz viszonyított aránya ebben az atmoszférában népszámlálásról népszámlálásra, sőt iskolaévről iskolaévre növekedett, s túlnyomóvá vált. Sem a kiegyezés idejéből származó — elvileg változatlan érvényű, gyakorlatilag azonban soha végre nem hajtott - ausztriai és magyarországi nemzetiségi alaptörvények, sem a Párizs-környéki békeszerződésekbe foglalt - különben is már csak individuális és nem kollektív nemzetiségi jogokat hangsúlyozó — kisebbségvédelmi rendelkezések nem voltak alkalmasak a nemzeti kisebbségek jogainak hatékony biztosítására; a Nemzetek Szövetsége elé terjesztett panaszok nem jártak eredménnyel. Az 1918 előtti soknemzetiségű Ausztria-Magyarországgá 1 szemben magát immár határozottan német, illetve magyar nemzeti államnak tekintő Ausztria és Magyarország fokozottan asszimilációt erőltető politikája ellen az a külpolitikai megfontolás szólt viszont - bizonyos belső konszolidációs érdekek mellett, illetve azokkal összefüggésben is -, hogy bizonyos nemzetiségpolitikai mérséklet, sőt kedvezés egyrészt csökkenthetné a szomszédos államokban élő törzsnép felháborodásának propagandisztikus és más külső beavatkozások formájában való kihasználását, másrészt az ugyanezen országok uralma alá került saját néprészek nem kevésbé sanyarú kisebbségi sorsán kölcsönösségi alapon enyhíthetne. A nemzetiségpolitikai kölcsönösség eszméjéhez fűzött várakozások realizálhatósága azonban korántsem vált általános és mélyebb meggyőződéssé, s Ausztriában éppúgy, mint Magyarországon (Bethlen) s a német kisebbségek sürgetésére a kezdeményezést magára vállaló weimari Németországban (Stresemann) epizodikus jellegű maradt a kormányok 1925-1930 közti eredménytelen kísérletezése, hogy saját országuk nemzetiségeinek helyzete megfelelő rendezésével, „példát mutassanak”. A fő tendencia továbbra is az asszimilációs törekvés maradt, amelyen később legfeljebb enyhíthetett, de alapvetően nem változtatott Ausztriában Schuschnigg, Magyarországon Teleki mérsékletre intő igyekezete. A magyarországi nemzetiségpolitika történetét ismerő olvasó csak önállóan juthat a fenti - és ehhez hasonló más - összehasonlításokra, mert a könyv magyar vonatkozásokra legfeljebb csak a burgenlandi kérdéssel kapcsolatban tér ki. Leginkább a jugoszláv vonatkozásokra történik utalás, s ez természetes is, hiszen Szlovénia a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság része lett; jugoszláv csapatoknak Alsó-Karint iába történt benyomulása az ottani szlovén lakosságú területekre is kiterjedő igényt jelezte. A kiszorításukat célzó, karintiai németek által szervezett, legendássá színezett fegyveres ellenállásnak a szlovén öntudatú lakosságra gyakorolt megfélemlítő hatása és ugyanakkor a „németbarátságra” hajló szlovének főleg gazdasági előnyöket kilátásba helyező propagandával történt „megdolgozása” eredményeként a vitás területre vonatkozóan elrendelt 1920. októberi népszavazás Ausztria kebelében tartotta meg a karintiai szlovéneket; Jugoszlávia csak Maribor vidékét kapta meg némi kárpótlásként. Az a körülmény azonban, hogy a karintiai szlovének 40%-ban a délszláv állam részévé lett Szlovéniához tartozásra adták szavazatukat, nemcsak a tett ígéretek be nem váltásához, hanem szlovénellenes intézkedések egész sorához (szlovén papok, tanítók, községi elöljárók tömeges eltávolítása stb.) vezetett. A belgrádi kormány ez elleni tiltakozása az osztrák kormánynál, valamint a 12 Századok 1979/5
