Századok – 1979
Folyóiratszemle - Konviszár Vlagyimir: A prágai konferencia (Ism.: Gyarmati György) 919/V
TÖRTÉNETI IRODALOM 921 munkásokból álltak - öntudatosabbak, s többfelé megfordulva, tájékozottabbak voltak, mint a sorállomány általában, (nem véletlen, hogy ők hozták meg a német hadseregbe a hírt az 1917. évi pétervári forradalmi eseményekről, melynek a németországi forradalmi megmozdulásokra gyakorolt hatását a szerző mindvégig hangsúlyozza). Mindezek szerzői előrebocsátása kellőképpen motiválttá, logikailag is bizonyítottá teszi, hogyan történhetett meg különböző német kikötőkben azonos időben az az egyöntetű legénységi parancsmegtagadás a haditengerészet egységeinél, ami végül is meghiúsította a német katonai parancsnokság azon irreális, emberéletek ezreinek nyilvánvalóan értelmetlen feláldozását követelő döntését, hogy a német hadiflotta indítson összpontosított támadást az északi-tengeri antant hajóegységek ellen, kompenzálandó a szárazföldi német vereséget, és hogy ezáltal kedvezőbb feltételek mellett köthesse meg a fegyver szünetet. Ennek az akciónak a haditengerészet matrózai által történt meghiúsítása, - melynek az események kezdetén legdöntőbb mozgatója a teljesen érthető „elég volt a háborúból” szemlélet volt érlelődött azután november első napjaira a tengerparti kikötővárosokban (Wilhelmshaven, Cuxhaven, Hamburg, Kiel, Bréma, Lübeck) forradalmi megmozdulássá, mely hamarosan az ország más részeire is átterjedt, s a november 9-i berlini felkeléssel elérte a birodalom centrumát is. A szerző hitelesen és olvasmányosan ábrázolja a történeti irodalomból ismert események és a munkásmozgalom kapcsolatát, különös tekintettel ana, hogy a forradalom a szociáldemokrata pártvezetés nélkül vagy éppen ellenére teljesedett ki. A jobboldali szociáldemokrata vezetők - élükön az új kancellárral Friedrich Eberttel, aki - mint mondotta - úgy gyűlöli a forradalmat, mint a bűnt, és Gustav Noskéval, aki azzal a felkiáltással, hogy „valakinek a véreb szerepét is el kell vállalnia” - a „rend helyreállítása” címén kezdettől a forradalom ellen léptek fel, eleinte azonban e törekvéseik nem voltak nyilvánvalóak, s így bekerültek a forradalmi vezetésbe. így sikerült pl. Noskénak Kidben a forradalom „elaltatása”. Ugyanakkor a szerző rámutat a forradalmi erők tevékenységében fellelhető hiányosságokra is, amikor arról ír, hogy a revolúciónak nem volt központi elvi és operatív irányító centruma, a forradalmi követelések elfogadtatása után nincs és nem létesül átfogó szervezet a valóban forradalmi törekvések következetes érvényesítésére, a hatalom országos méretekben történő megragadására, illetve nem ismerik fel, hogy a szociáldemokraták jelentős része a deklarált követelések megvalósítását szabotálja, a katona- és munkástanácsok vagy egyéb szervezetek tevékenységét és hatáskörét a lehető legkisebbre igyekszik zsugorítani. A szerzői ábrázolásból kitűnik, hogy a Karl Liebknecht és Rosa Luxemburg vezette Spart acusszövetség nem rendelkezett igazán széles tömegbefolyással, így eleve nem is ragadhatta meg az események irányítását a szerző által említett, de konkrétan nem jelölt „döntő pillanatokban”; kommunista párttá alakulása, a szociáldemokratáktól különálló szervezetének létrejötte és önálló politikájának meghirdetése pedig már a forradalmi megmozdulások hanyatló, a kifáradás jegyeit mutató időszakában történt 1918. december 30-án, így Összességében inkább követte, semmint meghatározta az események menetét. Liebknecht és Luxemburg brutális meggyilkolása már önmagában is az ellenforradalom előretörését reprezentálta, s az 1919. januári nemzetgyűlési választások már a forradalom utáni weimari Németország születését jelentették. A harmadik könyvben tárgyalt esemény színhelye az 1920-as évek Magyarországa, a téma pedig két szociáldemokrata újságírónak, Somogyi Bélának és Bacsó Bélának a meggyilkolása, Ш. az ügy ezt követő, egy évtizedig húzódó vizsgálata. A szerzőpár az előszóban röviden ismerteti Somogyi Bélának, a Népszava főszerkesztőjének életútját, publicisztikai tevékenységének főbb mozzanatait, valamint azt a körülményt, hogy a Tanácsköztársaság idején visszavonult a polgári demokratikus forradalom alatt vállalt államtitkári beosztásából, ezzel juttatva kifejezésre egyet nem értését az akkor létrejött proletárdiktatúrával. 1919 második felében a fehérterror idején azonban élesen bírálta a nemcsak a tanács hatalmat, hanem a polgári demokratikus berendezkedést is megsemmisítő ellenforradalmi kurzust, rámutatva annak törvénytelen, embertelen s a polgári társadalom jogrendjét is semmi be vevő voltára. A cikkei nyomán őt ért inzultusok, a fejére kitűzött vérdíj, illetve a lap szerkesztőségétért atrocitások mintegy előrevetítették az 1920 februárjában bekövetkezett eseményeket: az Ostenburg vezette fehérterrorista tiszti különítmény tagjai elhurcolták Somogyi Bélát és a társaságában tartózkodó Bacsót, majd mindkettőjüket meggyilkolva, tetemüket a Dunába vetették. Az esemény kül- és belföldön egyaránt nagy felháborodást váltott ki, emellett a rendszer konszolidálására törekvő, kormányzóválasztás előtt álló
