Századok – 1979
Folyóiratszemle - Konviszár Vlagyimir: A prágai konferencia (Ism.: Gyarmati György) 919/V
920 TÖRTÉNETI IRODALOM Az első, V. Konviszár „dokumentumregény^-nek jelölt rövid feldolgozása az Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt történetének arról a nagyon lényeges csomópontjáról szól, melynek során a Lenin vezette frakció a forradalmi harc következetes megvívása érdekében szervezetileg is elkülönülve kidolgozza saját programját, és megteremti a „bolsevik” párt szervezetét. A huszadik század első évtizedének utolsó évei az oroszországi munkásmozgalmat szerteágazó és bonyolult feladatok elé állították. Az 1905-ös forradalom bukása után a forradalom értékelésében, a tanulságok levonásában tapasztalható eltérések az irányzatokra szakadó szociáldemokrata mozgalomban szinte lehetetlenné tették egységes és konstruktív cselekvési program kidolgozását. A Lenin vezette csoport számára az első feladat az illegális párt létét fenyegető jobboldali, mensevik törekvések visszaverése volt. Miután ez az OSzDMP 1908 decemberében Párizsban tartott konferenciáján sikerült, a sztolipini időszak válsága alatt újból fellendülő munkásmozgalom megkövetelte a megváltozott helyzet elemzését, s az elméleti és gyakorlati munka aktuális kérdéseinek a tisztázását. Ennek elvégzését vállalta magára a Lenin irányításával dolgozó frakció az új konferencia megszervezésével. A könyv első részében megismertet bennünket a szerző Lenin és Krupszkája párizsi életével, az. emigráns és az oroszországi mozgalom összefogására irányuló erőfeszítéseivel. Leírja, hogy milyen nehézségekkel kellett megküzdeniük a mozgalom vezetőinek a konferencia előkészítése során, amikor számosán illegális úton hazatérve, a cári titkosrendőrség elől bújkálva utazták be az országot, hogy a lehető legtöbb területi szervezet megválassza és elküldje képviselőjét a kongresszusra. Szól az oroszországi és külföldi szervezetekbe egyaránt beépült spiclik és provokátorok elleni küzdelemről, hiszen ezek tevékenysége a konferencia lebonyolítását és a résztvevők személyes biztonságát egyaránt veszélyeztette. A második részben megismerkedünk a (prágai) cseh szociáldemokrata szervezet tagjainak áldozatkész segítségével, akiknek — a külföldi kémek és a hazai rendőrség huzamos félrevezetésével és jól szervezett konspirációs tevékenységükkel - nagy részük volt abban, hogy az érdemi munka befejezéséig a konferencia mentesült a hatósági zaklatásoktól. A konferencia célja és feladata — mint azt a szerző megfogalmazza —, a felélénkülő munkásmozgalom ideológiai és szervezeti egységének a megteremtése s tevékenységének a mensevik szervezetektől elkülönülő irányítása. A túlnyomórészt bolsevik meggyőződésű résztvevők nem utasították el az együttműködni kész mensevikekkel való akcióösszehangolást, de kizárták az illegális munkát helytelenítő, vagy egyéb nézeteikkel végeredményben a mozgalom likvidálását elősegítő frakciókat. Ennek kimondásával, valamint a demokratikus forradalomból a proletárforradalomba való átnövést hirdető permanencia tétel elfogadásával a konferencia létrehozta az orosz munkásmozgalom következetesen forradalmi irányzatát, amely Lenin irányításával néhány év múlva a cári rendszer megdöntését követően képes volt az első proletárállam megteremtésére és megvédésére. Végül szólnunk kell a választott „műfaj” és az írói eszközök egymáshoz való viszonyáról, a kor megjelenítésének és a szereplők ábrázolásának kérdéséről. A szerző - különösen az első részben - az olvasó számára is rokonszenvessé téve mutatja be Lenin és Krupszkája mindennapjait, a megélhetési gondoktól az emigráns élet- és munkakörülményeken át a pártszervező tevékenységig. De a mű nagy részéhez hasonlóan már itt is túl egysíkú az ábrázolás, merev, kidolgozatlan - sajnos, frázisoktól sem mentes — és leegyszerűsített egyes szereplők (Kamenyev, Plehanov, Zinovjev) és iiányzatok (otzovisták, opportunisták, „békítgetők”) és a konferencián résztvevők nézeteinek leírása, s erőltetett ebben az időben „trockisták”-ról beszélni. Abból következően, hogy a korabeli nemzetközi munkásmozgalom aktuális problémáinak, a II. Internacionálén belüli irányzatoknak még az említése is kívül esik a vizsgálódás spektrumán, nem derül ki, hogy melyek azok a vitás pontok, melyeknek eltérő megítélése involválja az eltérő ideológiai alapú politikai csoportok frakcióharcát az OSzDMP-п belül is. A deklaratív megfogalmazásnak az elemző érveléssel való helyettesítése azért is indokolt, mert így a Lenin nevével fémjelzett bolsevik álláspont fölénye is megalapozottabban bontakozna ki. Az olvasmányos, népszerűsítő történetírás fent említett elvárásainak inkább megfelel Paul Herbert Freyer könyve, mely az első világháború végén kirobbant németországi forradalmi mozgalmak, ezen belül a forradalmi megmozdulások legszilárdabb bázisának, a haditengerészet forradalmár matrózainak állít emléket. A könyv első lapjain a háború utolsó napjait élő vilmosi Németország legbüszkébb és legtöbbre tartott fegyverneme, a haditengerészet kikötőbeli életével ismerkedhet meg az olvasó. A szerző szól arról, hogy a haditengerészet matrózai - akik jórészt képzett szak
