Századok – 1979
Tanulmányok - Lackó Miklós: A 100%. Ideológia; kultúra; irodalom. – Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében 43/I
80 LACKÓ MIKLÓS egy esetleges illegalitás veszedelmének hatása alatt, rögtön rájött arra — és rögtön hirdette ezt az alibit a burzsoázia és a szociáldemokrácia felé — hogy ő az »örök forradalom« híve és a világért sincs semmi köze holmi elvetemült kommunista gazemberekhez. Márciusban persze már a diktatúra távolról sem elégítette ki Kassák elvtárs forradalmi radikalizmusát. És ez így ment tovább a forradalom hullámhegyeinek és hullámvölgyeinek megfelelően.” (675. 1.) Ugyancsak e cikkben szerepel az a vélemény, hogy Kassák „tiszta művészetet”, „művészetet a művészetért” hirdet. Ugyanezeket a gondolatokat Lukács többször kifejtette, az 1926-oshoz leginkább hasonló formában 1939-ban: „Azt lehetne mondani, hogy ma csak Kassák Lajos hirdeti egyedül üdvözítőnek az »elefántcsonttornyot«. De ez az álláspont még nála sem új és csak rá, nem a magyar irodalmi helyzetre jellemző. Ez a gyáva és hajlékony karrierista — váltakozó jelszavakkal — minden veszélyes helyzetben visszavonult a tiszta irodalom berkeibe, hogy kedvező konjunktúra esetén megint forradalmi lármát csapjon. Én hallottam ezt a kiabálást 1918 végén, láttam, hogyan alakult át Kassák elmélete ártatlan örök forradalommá az 1919-es február-márciusi kommunista üldözés idején és hogyan lett ugyanez a Kassák kielégíthetetlenül radikális »ős-kommunista« a proletárdiktatúra alatt stb. stb.” (írástudók felelőssége, 105—106). Amint látható, az 1939-re nyilván már beidegződött kifejezés-sztereotípiák is azonosak a két idézett helyen. De mindezen túl, Lukács szerzőségét bizonyítják az olyan eredetinek tekinthető irodalomszociológiai gondolatok, mint pl. a 675. oldalon található fejtegetés a burzsoázia elutasító magatartásáról az aktuális társadalmi helyzet adekvát művészi kifejezésével szemben; a Flaubert-ra, Wagnerre, Hauptmannra vonatkozó utalások; annak a Lukácsot ekkortájt erősen foglalkoztató problémának a fölvetése, hogy ki tekinthető és ki nem proletár, szocialista írónak, s Ady miért nem tekinthető annak (Id. Két kísértet kézfogása egy sír felett. 32.; Az ötvenéves Upton Sinclair. 100%, II. évf. 2. sz. 71—73). Mindezeken az érveken kívül, Lukács szerzőségét bizonyítják egyéb jelek is. így pl. Alexander Bernátnak az emlegetése (676. 1.), mely a Lukács-írásokban — s csak az övéiben — visszavisszatér; végül Lukácsra utal az egész cikk nyelvezete és stílusa, melynek főbb jegyeit már említettük. Lukács György volt a szerzője a Sarló és Kalapács Évkönyv 1926. c. írásnak. (Uj Március, 1927. június. 314—316.) Hogy ez a cikk Lukácsé, már Révai Gábor felismerte. A cikk teljesen önálló módon veti fel a modern magyar irodalom mélyebb történeti megalapozásának, s a „kassákizmussaT’ való szemléleti szakításnak a követelését — ez a koncepciózusán kifejtett gondolat csak Lukácstól származhatott. Lukácsra utal az „irodalmi forradalom” eredetileg is tőle származó, sok más helyen is hangoztatott gondolata; az 1867-es kompromisszum többszöri, nyomatékos kiemelése, s a kommunista irodalomtörténeti koncepciónak e kompromisszumra való építése; Plehanov, Mehring és Lenin irodalomkritikusi szerepének a hangsúlyozása; a Leninre való hivatkozás abban a Lukács számára ekkor döntő kérdésben, hogy „a polgári forradalom nincs kínai fallal elválasztva a proletárforradalomtól” (utóbbiról Id. Lukács György: Lenin. Bp. 1970. 58-59). A cikk stílusa is egyértelműen Lukács szerzőségére mutat. * A névvel jelzett korabeli Lukács-írások, az Uj Március fentebb azonosított Lukácscikkei, Tamás Aladár utalásai, Botka Ferenc és Révai Gábor eredményei megkönnyítik a 700%-ban lappangó Lukács-írások eddiginél jóval teljesebb és pontosabb felismerését. A
