Századok – 1979
Tanulmányok - Trócsányi Zsolt: A rendi reformmozgalom Erdélyben 1790–1811 749/V
770 TRÓCSÁNYI ZSOLT ben azonban merész tervvel áll elő: a tutajozást az Olton is meg kell valósítani, egészen a Dunáig. A gyógynövénygyűjtés fontosságáról csak említést tesz, mert ez idő tájt Neustaedter országos főorvos kormányhatósági rendelkezést kapott az Erdélyben található gyógynövények jegyzékének összeírására. Az egész mezőgazdaságot érinti az a javaslata, amely szerint népiskolai fokon kell mezőgazdasági (és egyéb gazdasági) oktatást adni, s hosszabb távon porosz mintára mezőgazdasági iskolákat (scholae reales) kell létrehozni a falvakban. Az ásványi nyersanyagok termeléséről lényegesen kevesebb érdemi mondanivalója van az operatumnak. A legtöbb a vasbányászatról, kohászatról s annak energiabázisáról van. Jó negyedszázaddal a Societas Agriculturae vizsgálódásai után még mindig a faszenet látná a kohók alapvető energiabázisának, de a fafelhasználás növekedése és az erdők fogyása esetén helyesnek látná a kőszén felhasználását is a kohászatban. Támogatná a magánföldesurak vasbányászati és vaskohászati vállalkozosait, egyáltalán (export-célzattal) a kohók számának növelését. Az ásványkincsek problémakörében tárgyalja az üveggyártást. Az üveggyártáshoz szükséges „fehér föld” kivitelének tilalmával is akadályozná a Havasalföldre irányuló üvegkivitellel konkurráló ottani üveggyártás kifejlődését. Szorgalmazná a magánföldesüri üvegcsűrök létesítését. Megvizsgáltatná, hogy az Erdélyben bőséggel előforduló ásványvizek közül mi mire használható, s exportálná őket nemcsak Bécsbe, más német és magyarországi városokba, hanem Konstantinépolyba is. E kérdéskörben tán legfontosabb javaslata: állami támogatással egy természettudományi társaság hozandó létre, amely rendszeresen feltárná Erdély ásványkincseit (a növényvilágát is). E munka alapján meg lehetne írni az ország historia naturalis-át, s egyben gyár létesítésére lehetne buzdítani azokat a földesurakat, akiknek birtokán erre megfelelő ásványkincseket találtak. Két kérdéskörre tagolja az operatum az ipar kérdéskomplexumát. Külön szól a kézműves- és külön a gyár- (valójában manufaktúra-) iparról. Ismertetve a céhek eltörlése, ill. fenntartása melleti érveket, végül is egyelőre fenntartandónak tartja ezeket, azzal azonban, hogy létszámuk ne legyen szabott, hanem a közszükségletekhez igazodjék, a mesteremberek ne legyenek megkötve árufajtájukat és termelésük mennyiségét illetően. Minta-céharticulusokat dolgoz ki. Korlátozná bizonyos céhek (fésűsök, szűcsök, rázsaposztókészítők) elővásárlási jogait. A sebészeket nem kötelezné a borbélycéhbe való belépésre. A céhen kívüli kézműveseket lehetőleg beléptetné a céhbe. Akik nem volnának hajlandók erre vagy a céh nem venné fel őket, azoknak meghagyná az iparűzés lehetőségét, de segédet nem vehetnének fel, termékeiket csak otthon és országos vásáron árusíthatnák (hetivásáron nem), céhes helyekre nem engedné újonnan betelepedni őket, komolyabb bűncselekmény esetén megfosztandók az iparjogtól. A kézművesség és földművelés szétválasztását azonban (amit az 1751-i operatum már szorgalmazott, bár akkor még kevésbé a realitás jegyében) e tervezet lehetetlennek tartotta, legfeljebb némi nyomást gyakoroltatott volna a földművelő munkát is folytató mesteremberekre. Az operatum helyesebbnek látta, ha a gyár- (ill. manufaktúra) alapítás nem egyéni vállalkozások, hanem részvénytársaságok útján történik, így kisebb lévén a kockázat. A gyáralapításoknál olyan eljárást javasolt, ami nem veszi el a kézművesek kereseti lehetőségét, Nem helyeselte tehát olyan gyáralapítási privilégiumok kiadását, amelyekből monopólium fejlődhetett volna ki. A Commissio Commercialis instrukciójával szöges ellentétben azonban nemcsak engedélyezné, de támogatná is olyan gyárak alapítását,
