Századok – 1979
Tanulmányok - Trócsányi Zsolt: A rendi reformmozgalom Erdélyben 1790–1811 749/V
762 TRÓCSÁNYI ZSOLT vegyék be a recepta religiók közé, hanem a románságot is negyedik natiónak. Hiányzik azonban belőle a történeti érvelés; csak a Habsburg-uralkodók diplomáira és a román nép által nekik tett szolgálatokra hivatkozik. II. Lipót az országgyűlésnek küldi le a Supplex Libellus Valachorumot (s az unitus papság kérvényét is): ám vállalják a rendek a felelősséget az óhatatlanul elutasításért. 1791. június 21-én olvassák fel. Csend fogadja — a rendeknek tudomásul kell venniük: a román nemzetiségi kérdés, a román nemzeti mozgalom jelen van Erdély politikai életében Bizottságot küldenek ki a kérdés tanulmányozására. Az az országgyűlés utplsó napjaiban, 1791. augusztus 5-én terjeszti be véleményét. Négyfelé tagolja a kérdéskört: 1. miképpen lehessen a kérvényezőknek polgárjogot és szabadságot juttatni Erdélyben? 2. Mit kell tenni szabad vallásgyakorlatuk érdekében? 3. Hogy lehet megfelelő anyagi ellátást biztosítani a 2 román egyház papságának? 4. Mi mód van a román nép művelésére? Az első kérdésről az a véleménye, hogy a románság a magyar és székely natio területén az ország alkotmányának felforgatása nélkül nem nyerhet több polgárjogot, hisz a nemesek, szabadosok, akár magyarok, akár románok, azonos jogokkal élnek, a parasztok terhei is azonosak, nemzeti különbségekre való tekintet nélkül. A szász natio követei ugyan úgy nyilatkoznak, hogy a concivilitas eltörlése ellenére készek polgárjogot adni a románoknak a natio területén, amennyiben ez a szász natio alkotmányával nem ellenkezik, de erről küldőik tudta és akarata nélkül nem tárgyalhatnak. A második kérdést a bizottság megoldottnak vélte azzal, hogy az unitusok vallásgyakorlata teljesen szabad, az ortodoxok szabad vallásgyakorlatáról pedig törvényjavaslat készült. A göröghitű felekezetek papságának ellátására nem látott más módot a bizottság, mint hogy híveik tartsák el őket. A szászok pedig kereken elutasították az unitus egyháznak azt a követelését, hogy ő is szedhessen tizedet híveitől, s a bizottság is a peres útra utasította az unitusokat. A román nép műveletlenségének fő okát papjaik tudatlanságában látta a bizottság; az orvoslás módjának kidolgozását az egyházügyi rendszeres bizottság elé utalta volna. Az országgyűlés elfogadta a bizottság javaslatát. Az áttörés nem sikerült hát. Várható volt, hogy a rendi egyenjogúság követelésére a magyar és székely rendek azzal válaszolnak: hisz az megvan, a szászok pedig időhúzó választ adnak. Az unitus egyház valóban egyenjogú volt, bizonyos preferáltságot is élvezett (ugyanakkor alsópapsága vagyoni helyzete nem volt rózsás), az ortodoxok szabad vallásgyakorlatáról valóban született törvényjavaslat. A papság ellátása kérdésében a többi felekezet (elsősorban a protestánsok) alappal hivatkozhatott rá: ők is maguk tartják a papjaikat — a különbség ott volt, hogy ezek papságának ellátását jelentős részben uralkodói adományok, régi kiváltságok biztosították, a román egyházak közül pedig csak az unitusok bírtak, részben, hasonlókkal. Natióként beékelődni a többi natiók közé nem sikerült. Függőben maradt a kérdés: mit tesz az egyházügyi bizottság a kérdés mint politikum megoldására? Előbb azonban lássuk: mi lett az 1790/91-i törvényjavaslatok sorsa? A központi kormányzat alaposan megrostálja az irdatlan törvény anyagot. Nem enged a Magyarországgal való unió kérdésében: az 1791-i unió-törvényjavaslat helyére az 1791. VI. te. kerül, amely elismeri ugyan hogy a Habsburg-királyok a magyar korona jogán birtokolják Erdélyt, de egyben kimondja, hogy Erdélyt saját törvényei s nem más tartományok módján kell kormányozni, évtizedes érvet szolgáltatva ezzel minden antiunionista törekvésnek. Nem hajlandó törvénybe iktatni az alapvető rendi jogok változtathatatlanságát.
