Századok – 1979
Tanulmányok - Lackó Miklós: A 100%. Ideológia; kultúra; irodalom. – Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében 43/I
68 LACKÓ MIKLÓS később is megőrzött azon tételével, hogy a jelen művésze számára szükséges az elméleti-ideológiai tudatosság. A Kassák-tanulmányban, mely döntően politikai fogantatású, mint már idéztük, Lukács mintegy elvi szinten fogalmazta meg azt, amit a 700%-bcn gyakran politikai érvekkel indokolta: a burzsoázia még a társadalom polgári, de következetesen végigvitt művészi visszatükrözését is csak megkésve hajlandó befogadni, akkor, amikor egy adott korszak és állapot tökéletes — noha a polgári kereteken túl nem lépő — ábrázolása már kevésbé ütközik érdekeibe.76 Ez a gondolat összefügg az előbb említettekkel — s éppen úgy vitatható, mint amazok. 76 (Lukács György): Kassák Lajos. 675. A Danton-legenda című tanulmányt egyenesen Lukács „előrealista” korszakának mintapéldájaként tarthatjuk számon: ebben a rövid írásban már szinte minden elem együtt van a későbbi időszakban általánossá váló — és persze következetesebb szintre emelkedő - lukácsi műelemzés módszertanából. Az írás Büchner drámája kapcsán arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi a tényleges háttere a Danton-legendának, annak a jelenségnek, hogy a polgári intelligencia „nem egyenesen restaurációs ellenforradalmi része” hősének, a forradalomban jelentkező „örök emberi” kifejezőjének tekinti Danton alakját. Az elemzés végigfut a különböző Danton-ábrázolásokon, hangsúlyozva: „olvasóink meg fogják érteni, hogy úgy tesszük fel a kérdést, hogy előbb, sőt elsősorban a Dantonkérdéssel magával foglalkozunk és Büchner darabjára csak azután térünk rá.” A módszert, hogy egy műalkotás elemzéséhez először a benne ábrázolt társadalmi-történeti valóságot kell a marxizmus révén föltárni, és szembesíteni a műben ábrázolt „valósággal”, Lukács itt így indokolja: „Sohasem véletlen, nem is másodrendű kérdés, hogy valamely kor történelmi alakjai közül ki és hogyan válik költői alkotások központi alakjává.” Ezután a francia forradalom osztály- és pártharcainak, s Lukács szerint „az intelligencia alsó és középrétegeinek érdekeit kifejező” Danton szerepváltásának elemzése következik, az 1792-es nagy forradalmi szervező munkától 1793-ig, addig a fordulópontig, amíg „Danton lesz minden ellenforradalmi irányzat titkos reménye”. Ez a két Danton-kép csak akkor mond ellent egymásnak, ha az „objektív osztályelemzés” helyett, „a hős lelkében keressük cselekvéseinek kulcsát”. Lukács arra is választ talál, hogy a Dant on-ábrázolások miért Danton halálára koncentrálják figyelmüket: „itt van az a pont, ahol az elégedetlen intelligencia magára ismer,. . . ahol saját sorsának hatalmas történelmi szimbólumát látja benne.” Mert „amint semmiféle polgári forradalom nem éri el és nem fogja elérni a francia forradalom nagy szerűségét (éppen azért, mert a plebejus rétegekből közben osztálytudatos proletariátust teremtett a tőkés termelés fejlődése), úgy az intelligenica képviselői mindinkább Danton végső fejlődésének paródiáját játsszák meg és mindinkább kivész belőlük az 1792-es Danton erélye és államférfiúi éleslátása”. Csak ezután tér rá Lukács röviden Büchner Dűnrön-jára. Koncepciója persze még sokkal kezdetlegesebb, mint az 1930-as évek végén majd többször kifejtésre kerülő Büchner-értékelés: Németországban a múlt század harmincas-negyvenes éveiben „a forradalmi intellektuel Büchner már előre átéli osztályának szomorú szerepét abban a forradalomban, amelyet maga igyekszik előkészíteni, amelyért fiatal életét feláldozza”. Ezért van tele darabja „mély forradalmi pesszimizmussal”, s ezért merül feledésbe hosszú időre a mű, hogy a 90-es évek naturalista
