Századok – 1979
Figyelő - Bona Gábor: Új legenda születik. (Kritikai észrevételek Nemeskürty István 1848-as könyvéről) 693/IV
706 FIGYELŐ lemondott — nem vállalva közösséget a magyar forradalom ügyével—, hanem Mezősy Pál őrnagy. Mindez persze nem áll ellentétben azzal, hogy még akkor is, a végső pillanatokban is tömegével voltak tisztek, katonák, akikre támaszkodva az ellenállást tovább lehetett volna folytatni. 1849 telére be lehetett volna legalább egy gerilla-jellegű hadviselésre rendezkedni, ahogy ezt Bem akarta. A polgári lakosság, a tisztikar és a legénység nagyobb részére azonban irtózatos pszichikai nyomásként is nehezedett a császári—cári haderő hatalmas számbeli túlsúlyának tudata, egyre többen látták a további harc folytatását értelmetlennek, eredménytelennek. Nem csoda, hogy ebben a kétségbeesett helyzetben televény talajra találtak azok a hírek, hogy Görgei megegyezett a cári csapatok fővezérével, a cári trónörökös Magyarország királya lesz, a magyar honvéd-hadsereg tisztjeit azonos rangban átveszik a cári csapatok, amelyek most az osztrákok ellen fognak fordulni stb. stb. S ezek megint csak nem az ellenállás folytatására buzdítottak. A honvédsereg fegyverletétele és feloszlása kapcsán hadd említsünk meg még valamit. Görgei feltétel nélküli kapitulációja a szakirodalom és ennek nyomán Nemeskürty könyve is, elsősorban mindig az aradi megtorlás, a kivégzések és bebörtönözések hátterében, ismeretében ítéli meg, ennek aspektusából is ítéli el. S ez bizonyos szempontból érthető is. Görgei világosi fegyverletételével kapcsolatban azonban számos olyan tényező is felmerül, amelyről mindeddig keveset, vagy éppenséggel semmit sem szóltunk. Mert bármilyen furcsának is tűnik a megállapítás, a feldunai hadsereg Világosnál fogságba esett katonái még mindig jobban jártak, mint azok a honvédek, akik a temesvári vereség után ezrével, tisztjeiktől és parancsnokaiktól jórészt cserbenhagyva menekültek, akiket százszámra vertek agyon az erdélyi hegyek között a román felkelők, akikre szabályos vadászatot tartottak az üldöző császári katonák, s hogy őrzésükkel ne kelljen bajlódni, tucatszámra lőttek agyon. Görgei katonái, akik szabályos körülmények között tették le a fegyvert, legalább ezt a tömegvérengzést elkerülték. Igen, a Világosnál fogságba esett tábornoki kart — és még néhány tisztet — kivégezték, ezret is meghaladta a bebörtönzött tisztek száma, több ezret a közlegényként a császári hadseregbe besorozottaké. Ezt a sorsot azonban a parancsnokaitól elhagyott és feloszlott délvidéki fősereg napokig, hetekig tartó bolyongás után ezer veszély között hazatérő tisztjei, katonái sem tudták elkerülni. A császári hadügyi szervek ugyanis községenként, törvényhatóságonként begyűjtötték a besorozott honvédek neveit tartalmazó jegyzékeket, és ezek alapján éppúgy sorozóbizottság elé állították a hazatért katonák tömegeit, mint a fegyverletétellel fogságba esetteket. Közülük a volt honvédtiszteknek — csak igen kevésnek sikerült az országban évekig illegalitásban élni - éppúgy a hadbíróság lett a sorsa, mint a fogságba esetteké, a megtorlást tehát ők sem kerülhették el. S ha már a megtorlásnál tartunk, hadd egészítsük ki ebben is Nemeskürty adatait. „1849 őszén, a függetlenségi harc elbukása után már több, mint ezer ténylegesen szolgáló hivatásos császári-királyi katonából lett honvédtisztet végeztek ki, börtönöztek be, száműztek, üldöztek Ferenc József császár hóhérai.” (6. o.) A megfogalmazás itt is félreérthető, pontatlan. Először is a hivatásos — 1848-ban aktív — császári-tiszti tisztekből lett honvédtisztek közül a kivégzettek száma a 20 főt sem éri el, s a 30-at nem haladja meg, ha a már korábban — 1848 előtt - kilépett és nyugalmazott cs. kir. tisztekből előléptetett honvédtiszteket is ide soroljuk. Másodszor: a száműzés nem szerepelt a büntetési formák között. Tudunk viszont olyan esetről, hogy honvédtiszteket idegen államoknak adtak ki.
