Századok – 1979
Figyelő - Bona Gábor: Új legenda születik. (Kritikai észrevételek Nemeskürty István 1848-as könyvéről) 693/IV
FIGYELŐ 699 ekkor még nem is létezett B. G.) elleni első támadás” azért a temesvári főhadparancsnokság területéről indult ki, mivel itt állomásozott a legkevesebb császári-királyi csapattest (171. o.) vagy, hogy okozati összefüggésnek kell lennie a 23. gyalogezred pesti lázadása és a nagykikindai szerb felkelés egyidejűsége között. (113. o.) Márpedig ezekkel kimondatlanul is azt állítja Nemeskürty, hogy ez az okozati összefüggés, az események eme egyidejűsége csak egy tényezőnek, a kamarilla titkos és tervszerűen folytatott aknamunkájának eredménye lehetett. Csakhogy a bécsi udvar — amelynek valóban kapóra jött a magyarországi nemzetiségek elégedetlensége — ekkor, 1848 tavaszán még korántsem rendelkezhetett a szerb, a szlovák, vagy a román nemzeti mozgalmakkal, azok irányításával olyan mértékben, mint később, 1848 őszén, vagy éppenséggel Windischgrätz győztes téli hadjárata után. A szerbek fegyveres fellépésére nem azért pont ekkor és pont itt került sor, mert Bécs ezt így szabta meg, hanem azért, mert az események ekkorra érlelték ezt meg és mert a szerbek itt, a Délvidéken éltek. Teljes mértékben egyetérthetünk viszont Nemeskürtyvei, amikor azt mutatja be, hogy milyen hatása volt ennek az 1848 nyarán és őszén vívott háborúnak a császári-királyi tisztekre. Az a kétes helyzet, amelybe ezek a tisztek jutottak, illetve annak napfényre kerülése, hogy a bécsi udvar, a szerző által is találóan jellemzett kamarilla titokban a szerbeket és a horvátokat támogatja, s hogy 1848 októberében az erőviszonyok kedvező alakulása következtében az áprilisban szentesített, a Magyarországnak belső önkormányzatot biztosító törvények megsemmisítésére tört, döntő tényezőnek bizonyult a tisztikart illetően. Hiszen ezek a tisztek csapataik — reguláris császári-királyi egységek, nemzetőrök és honvédek — élén ekkor már három hónapja az uralkodó parancsát is vélték teljesíteni, amikor a Bácska—Bánát magyar, német és román polgári lakosságának életét védték. A napóleoni háborúkat követő hosszú békeidőszak után — az itáliai hadszíntér mellett — itt nyílt végre lehetőségük kimutatni a haza és a trón iránti hőségüket, és ezt — a kamarilla mesterkedéseibe beavatott néhány törzstiszt kivételével — komolyan is vették. E tisztek többsége a szerbek elleni háború eredményeként e rövid hónapok alatt gyakran két rendfokozatot is ugrott a tiszti ranglétrán, egy jogérzetük szerint is igazságos háborúban. S most, 1848 októberében egy legfelsőbb manifesztum következtében egyszer csak eltűnik mellőlük a császári-királyi zászló, és a szerb felkelők táborába kerül. A Délvidéket vér- és lángtengerbe borító határőrök és szerviánusok az egyik pillanatról a másikra őfelsége hű katonái, a birodalom támaszai, ők pedig annak a lázadó Kossuthnak a szövetségesei lesznek, aki elárulta az uralkodót, és a monarchia egységére tör. Ezt pedig azért már a különben dinasztiahű tisztek többségének gyomra sem vette be”, s mint Nemeskürty is írja: „Nemzeti hovatartozásuktól függetlenül a magyar alkotmány mellé állottak, és tovább szolgáltak a honvéd hadseregben. Ha ugyanezeket korábban, tavasszal kérdezik meg: hol óhajtanak szolgálni: változatlanul a cs-kir. seregben, vagy inkább egy újonnan létesítendő magyar alakulatban, biztosan az előbbi lehetőséget választják, és császári tisztek maradnak. De most . . .” (188. o.) Persze mindez csak egyik oldala a dolgoknak, mert az okok, amelyek azt eredményezték, hogy 1848 októberében, a bécsi udvarral történt szakítás után jóval több, mint ezer hivatásos császári-királyi tiszt maradt magyar szolgálatban, ennél sokrétűbbek. Csatlakoztak mindenekelőtt a forradalmi gondolkodású tisztek, akik már korábban is, mint említettük, a császári-királyi hadseregben is forradalmi elveket vallottak, szám szerint azonban ezek voltak a legkevesebben. Szolgálatban maradtak — és ez volt a zöm -
