Századok – 1979
Figyelő - Bona Gábor: Új legenda születik. (Kritikai észrevételek Nemeskürty István 1848-as könyvéről) 693/IV
700 FIGYELŐ azok a magyar tisztek, akik az alkotmányra tett esküjük alapján és hazafias érzéseik következtében többségükben végig, a szabadságharc bukásáig készek voltak harcolni az ország jogainak védelmében, akiknek felfogását, politikai véleményét az események, „a lélekcserélő idők” kétségtelenül radikalizálták, de akiknek jelentős része a neveltetéséből származó és a szíve mélyén őrzött dinasztiahűség következtében a függetlenségi nyilatkozattal sohasem tudott megbarátkozni, és az 1848. évi áprilisi törvények alapján kész volt az uralkodóházzal kiegyezni. Ezek voltak azok a tisztek, akik 1849 januárjában a váci nyilatkozatban nyíltan is kifejezésre juttatták politikai véleményüket: ti. az alkotmány igen, de egy baloldali „idétlen republikánus” fordulat nem; akik szószólójaként Molnár Ferdinánd alezredes 1849 április végén, a győztes tavaszi hadjáratot és a függetlenségi nyilatkozatot követően beadványban sürgette a trónfosztás visszavonását és a kiegyezést a Habsburg-dinasztiával. Ezek azok a tisztek, akik 1849 márciusában Tiszafüreden katonai puccsal vetnek véget Dembinski fővezérségének, nemcsak azért, mert véleményük szerint az agg lengyel generális katonailag alkalmatlan erre, hanem azért is, mert a lengyel forradalom volt tábornoka, a kossuthi függetlenségi eszme képviselője helyett politikai okokból is jobban megfelelt nekik egy Görgei, aki már Vácott elkötelezte magát az ő politikai hitvallásuk, az Ausztriával való megegyezés mellett. (Persze ez még mindig a dolgok sarkítása, hiszen a korábban egyértelműen dinasztiahű és „békep/rii” tisztek egy része 1848 októberétől a szabadságharc bukásáig politikai elveiben, felfogásában az események — az olmützi oktrojált alkotmány, a tavaszi hadjárat öntudatra, önerőre ébresztő dicső győzelmei stb. — hatására tovább radikalizálódik és jut el egy teljesen független és önálló Magyarország igenléséhez, szakít érzelmeiben is végleg a dinasztiával.) Végül 1848 decemberéig, 1849 január közepéig kitartott a honvédseregben egy az előbbinél szűkebb, de számban jelentékeny tiszti réteg is, amely az 1848 őszén kialakult — még nagyrészben tisztázatlan — politikai viszonyok következtében a kivárás taktikáját választotta. V. Ferdinánd október elején megjelent kiáltványát — amely az újjáalakult magyar kormány elismerését megtagadta — október közepén egy leirata követi „kedves magyar hadügyminiszteréhez” címezve, amelyben annak egy sor tiszti előléptetését megerősíti, vagyis működését továbbra is legálisnak ismeri el. Ez pedig sok, különben a magyar ügyhöz semmilyen formában nem kötődő tisztet is megnyugtatott, s ezek továbbra is magyar szolgálatban maradtak. 1848/49 fordulóján, amikor aztán a császári csapatok általános támadása megindul és gyors sikereket ér el, ezek a tisztek tömegesen hagyják el a magyar zászlót, ki búcsút véve, ki anélkül, nem kis zavart okozva ezzel a honvédcsapatok vezetésében. (A kilépők között természetesen nemcsak ilyen — karrieristának jellemezhető — tisztek voltak. Távoztak olyanok is - Nemeskürty IJrabovszky példáját említi, s teljes mértékben egyetértünk vele —, akik személyesen is vallották és jogosnak tartották az önvédelmi harcot, csak éppen a legsúlyosabb pillanatban, akkor, amikor úgy nézett ki, hogy a szabadságharc napokon belül elbukik, teljes letargiába süllyedtek, s ha lelkiismereti válság közepette is, de kiléptek és jelentkeztek a császárikirályi csapatoknál.) S ezzel végeredményben meg is feleltünk arra a kérdésre, mennyiben volt forradalmi, republikánus az a hivatásos tisztikar, amely végül is vállalta a szabadságharc ügyét. Igen, objektíve szabadságharcról, a magyar függetlenség megteremtéséről volt szó — s az áprilisi függetlenségi nyilatkozat után ez konkrétan is azzá vált -, még akkor is, ha ez a
