Századok – 1979
Figyelő - Bona Gábor: Új legenda születik. (Kritikai észrevételek Nemeskürty István 1848-as könyvéről) 693/IV
FIGYELŐ 695 tiszti rendfokozatot jelentő alhadnagy! rangért is gyakran 8-10 évet kellett szolgálni, s minden további lépcsőért közel ugyanannyit, másrészről a hadsereget sem kímélték azok a takarékossági intézkedések, amelyeket az udvar a korábbi háborúk során létrejött államadósságok törlesztése következtében volt kénytelen a birodalomban bevezetni. Ez utóbbi többek között abban is megnyilvánult, hogy ezredenként több tiszti beosztást zároltak, vagyis ezeket a posztokat alacsonyabb rendfokozatúakkal töltötték be, és alacsony volt a tisztek fizetése is. Ennek eredményeképpen a 19. sz. 30—40-es éveiben már nem egy ezred volt, ahol a százat is meghaladta a tiszti rendfokozatra váró hadapródok száma, miközben ez évente egy-két fő számára volt csak reális lehetőség. Külön problémát jelentett az a protekciós rendszer és rangvásárlási lehetőség is, amely a tiszti előléptetéseknél nem az egyéni képességeket és teljesítményeket, hanem az összeköttetéseket vette figyelembe, és azok számára nyújtott előnyöket, akik vagyonosak lévén következő rendfokozatukat szabályos hivatalos úton meg is vásárolhatták. Mindez komoly feszültség, egy helyzetével egzisztenciális okokból elégedetlen, egyre szélesedő tiszti réteg kialakulásához vezetett a császári-királyi hadsereg tisztikarában. Ez a réteg elsősorban a fiatal pályakezdő tisztjelölteket, hadnagyokat tömörítette — nemzetiségi hovatartozás nélkül —, akiket mint vagyontalanokat a leginkább érintettek hátrányosan a császári-királyi hadseregben uralkodó visszásságok. Való igaz, hogy az említett fiatal tisztek egy része — saját egzisztenciális problémája hatására is - nemcsak a hadsereg megreformálása szükségességének gondolatához jutott el, hanem azt a birodalom bürokratikus-abszolutisztikus kormányzási formája és nemzetelnyomó politikája megváltoztatásának igényével is összekötötte. Tény az is, amit Nemeskürty állít, ti. hogy a század 30-as, 40-es éveiben egy sor ilyen összeesküvést lepleztek le a császári-királyi hadsereg fiatal tisztjei között. Auffenberg (Ormai) Norbert, Perczel Mór, Mack József stb. példájának felsorolása mindenképpen helytálló. Mégis felmerül a kérdés, hogy ha igaza van a szerzőnek, és a forradalmi mozgalmak valóban olyan kiterjedtek voltak a császári-királyi hadseregben és annak tisztikarában a forradalom küszöbén, akkor hogyan volt képes mégis ez a hadsereg úrrá lenni az itáliai tartományokban kitört szabadságharcon (amelyet azért egy piemonti reguláris hadsereg is támogatott), a galíciai, a prágai és a bécsi forradalmakon és — igaz, egy másik nagyhatalom segítségével — a magyar szabadságharcon is? Erre ugyanis egy „bomlásban lévő” haderő nehezen lett volna képes. Mert igaz, hogy a monarchia népei 1848/49-es forradalmaihoz és szabadságharcaihoz a császári-királyi hadsereg mintegy 2000 tisztje állt át — sőt csapattestek is cselekedtek így, elsősorban Magyarországon —, de ez a létszám az 1848-as császári-királyi haderő tisztikarának alig egyötöd részét tette ki. S vajon valóban forradalmár volt-e ez a 2000 tiszt? A kérdés az első pillanatban talán különösnek hangzik. Mégis, nem érdektelen erről is beszélnünk. Mert közel ezer hivatásos császári-királyi tiszt, később honvédtiszt — az olasz, lengyel stb. forradalmakhoz csatlakozott tisztekről itt most nem beszélhetünk — részletes életrajzának ismeretében és az események tükrében a Nemeskürty által festett képtől erősen eltérő eredmények születnek. Nézzük először a magyarokat, hiszen elsősorban azért mégis ők voltak azok, akik a honvéd hadsereghez átléptek. Többségük már egészen fiatalon — 8—9 éves korában — elkötelezte magát a katonai pálya iránt, s lett a monarchia valamely katonaiskolájának, ezred-nevelőintézetének növendéke. Azt talán bizonyítani is szükségtelen, hogy itt nem hazafiságra, forradalmi gondolkodásra, hanem evvel éppen ellentétben — a katonai és az
