Századok – 1979
Figyelő - Bona Gábor: Új legenda születik. (Kritikai észrevételek Nemeskürty István 1848-as könyvéről) 693/IV
696 FIGYELŐ ezzel összefüggő szaktárgyakon kívül — kizárólag a dinasztia történetére tanították és annak feltétlen tiszteletére nevelték őket. Ezek a gyermekifjak így gyakran nemcsak hazájuk, népük történetéről nem kapták meg a szükséges ismereteket, de a német tanítási és társalgási nyelv következtében sokszor saját magyar anyanyelvűket is elfelejtették. (Ezzel kapcsolatban — a számos példa közül — talán elég, ha csak két közismert névre, Görgei Artúrra és Lenkey Jánosra utalunk.) Tanulmányaik végeztével — az iskola szintjétől függően — hadapródi, vagy alhadnagyi rendfokozatban kerültek ki a csapatokhoz. Persze nem akárhová. A soknemzetiségű Habsburg Birodalom katonapolitikája erre is talált megoldást, a magyar származásúakat elsősorban nem magyar legénységű, de mindenképpen a nem Magyarországon állomásozó ezredekhez osztották be. S természetesen más nemzetiségű tisztek közé. Ezek a tisztek így életük nagy részét általában hazájuktól távol, itáliai, csehországi, galíciai stb. garnizonokban élték le, olyan idegen származású tisztek társaságában, akikkel megint csak a német szolgálati és érintkezési nyelv, valamint a Habsburg-kultuszt ápoló tiszti testületi szellem kötötte össze őket. Nagy többségüknek csak kevés, vagy éppenséggel semmi tudomása sem volt arról a reformmozgalomról, amely Magyarországon 1825-től kezdve mind erőteljesebb kibontakozásnak indult. (Vegyünk megint egy tipikusnak tekinthető esetet. Ivánka Imre — aki Batthyány miniszterelnök hadügyi titkára, a szabadságharcban pedig honvédezredes és hadosztályparancsnok lett — írja emlékirataiban, hogy amikor 1848 tavaszán mint császári-királyi főhadnagy hosszabb szabadságra tért haza Magyarországra, nemcsak rokonsága, családja volt számára teljesen ismeretlen, de az is, amit betévedve a pozsonyi diétára hallott és látott, az ti., hogy Magyarországon létezik egy liberális nemesi ellenzék, egy reformpárt is. Nem csoda, hiszen akkor már 17 éve szakadatlanul távol volt hazájától, s a tullni utásziskolán, a bécsi nemesi testőrségnél és a 12. huszárezrednél Csehországban töltött évek következtében ez nem is lehetett másképpen.) A bécsi haditanács éberen őrködött abban a tekintetben is, nehogy a helyi lakosság haladó, esetleg forradalmi elemei és az ott illetékes helyőrség tisztjei között valamiféle kapcsolat jöhessen létre, s ezért a hadsereg egyes alakulatait időről időre más-más területre helyezte át. Kétségtelen, hogy mindeme szigorú rendszabályok ellenére a polgári átalakulás gondolata, a forradalom és a népszabadság eszméje a hadseregbe is beszivárgott, de az említett megelőző intézkedések ahhoz mégis elégnek bizonyultak, hogy ez csak a tisztikar egy szűk, jelentéktelen hányadára terjedjen ki. Az 1848-as forradalmak küszöbén a császári-királyi hadsereg tisztikarában tehát kétségtelenül kitapintható és körvonalazható egy a fennálló viszonyokkal elégedetlen és változásokat igenlő réteg. E tisztek többségét azonban olyanok alkották, akik — ha kétségtelenül szemben is álltak a metternichi abszolutizmussal, illetve a hadseregben uralkodó antidemokratikus viszonyokkal — neveltetésük és előéletük következtében az uralkodóház hívei és támaszai voltak, az uralkodó személyét, melyet sohasem azonosítottak a kormányzás formájával, feltétlen tisztelet övezte körükben, s ezért néhány a hadseregben bevezetett reform árán egzisztenciális elégedetlenségük leszerelhető lett volna. Látszatra ellentmond ennek az a tény, hogy 1848 nyarán, amikor a Batthyány - kormány felállítja az első tíz honvédzászóaljat (amelynek szervezését hamarosan újabb kettő követi Erdélyben), a császári-királyi hadsereg hivatásos tisztjei az Országos Nemzetőri Haditanácshoz benyújtott folyamodványok tanúsága szerint szinte napok alatt százával kérik ide áthelyezésüket. Ez az ellentmondás azonban csak látszólagos és az okokat a
