Századok – 1979
Tanulmányok - Lackó Miklós: A 100%. Ideológia; kultúra; irodalom. – Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében 43/I
A 100%. IDEOLÓGIA, KULTÚRA, IRODALOM 59 teljesen anarchisztikus állapot komoly károkat okozhat”.56 A kommunista vagy az emigrációban azzá váló fiatal írók különböző csoportokba tömörültek, s noha politikai szempontból mindjobban elhatárolták magukat Kassáktól és körétől, irodalmi származásukat — egyébként teljesen jogosan — mégis innen, Kassáktól és a Ma c. folyóirattól számították, s a húszas évek második feléig művészi szempontból maguk is többé-kevésbé „kassákisták” maradtak. Nem véletlenül írta Lukács: „Tisztán irodalmilag [pontosabban: politikailag] úgy látszik, le van küzdve a kassákizmus. De éppen mert ez a folyamat szinte tisztán irodalmi [ pontosabban: taktikai-politikai] maradt, konkrét esetekben visszaesnek fiatal költőink az e formákat létrehozó deklasszált anarchista-lumpenproletár ideológiába. Ilyen sajnálatos kisiklás — teszi hozzá Lukács — a nagyon tehetséges Barta Sándor elvtársnak . .. egyenesen munkásoppozíciós irányzatú novellája.”5 7 S Lukács fölvázolja az akkori jelen irodalmának előtörténetét, a Petőfitől a századelő irodalmi forradalmáig és főleg Adyig vezető utat, s azt követeli a kommunista íróktól, hogy felfogásukat kapcsolják össze, ágyazzák be a modern „polgári társadalom” és irodalom „létrejötte folyamatának egészébe”. „Hogyan viszonyúk a mai kommunista forradalmár író a múlthoz? ” — teszi fel a kérdést Lukács. A válasza így szól: „Világos: a múlt nem létezik. De a magyar irodalomnak konkrét, számunkra — politikailag is — igen fontos múltja van ... A forradalmárok irodalma ezen a talajon nőtt irodalmilag is ... ” így hirdeti meg Lukács a végleges és teljes szakítást az avantgardizmussal. S a kommunista írók szerepét a Petőfi — Ady által jelzett Jrányzat” új feltételek közötti, az új proletárforradalmi követelményeknek megfelelő folytatásában jelöli meg. „Réz elvtárs — írja Lukács — véleményünk szerint éppen úgy téved, ha a Petőfitől kiinduló fejlődési vonalat Csizmadiával és Várnai Zsenivel záija le, mint Mácza elvtárs, ha a forradalmi proletariátus számára felhasználhatóknak csak azokat a formákat véli, melyek hozzánk történelmileg legközelebb állnak - vagyis ismét: Kassák és Szabó Dezső stílusát”.58 Egy új, koherens — a harmincas évek szemléletét sok ponton előlegező — kommunista irodalom- és művészetfelfogás nyúlik tehát ide vissza. Ez a felfogás természetesen döntően politika- és ideológiacentrikus volt (illetve maradt), s elsősorban a kommunisták „landlerista” szárnyának forradalomkoncepciójához kapcsolódott. E kapcsolatokra Lukács, a kommunista avantgardisták fölött gyakorolt kritikájában, nyíltan utalt is.59 Az új felfogás, melynek eredetiségét egyáltalán nem csorbítja az a körülmény, hogy ezekben a konszolidációs időkben a kommunista mozgalom keretében már mintegy a „levegőben lógott” az avantgardizmus valamiféle „realista” „meghaladásának” igénye — az ideológia által irányított irodalmi követelményeket a történelembe ágyazottabban, a hagyományokhoz kötöttebben, egyszersmind kötelezőbb igénnyel szabta meg, mint az 1919-et követő Lukács György): Sarló és Kalapács Évkönyv 1926. 314. 5 7 Uo. S8Uo. 5 9 Eszerint az egyes irodalmi irányzatok helyének megjelölése „a polgári társadalom létrejötte folyamatának egészében nem elvont, »tudományos« kérdés. Ha a KMP politikája 1848 örökösének vallja magát, ha agitációja állandóan él Dózsa György hagyományaival, úgy ennek megvan a maga elméleti alapja, melyet Lenin elvtárs igen mélyen határozott meg, mondván, hogy a polgári forradalom nincs kínai fallal elválasztva a proletárforradalomtól”. (Lukács György): Sarló és Kalapács Évkönyv 1926. 315.
