Századok – 1979
Közlemények - Gyarmati György: Adalékok egy elmaradt közigazgatási reform történetéhez (1946) 513/III
EGY ELMARADT KÖZIGAZGATÁSI REFORM 1946 531 van ahhoz közel, hogy az emberek számára elérhető legyen, nem a vármegye, hanem a járás. Ez gyakorlatilag odavezet, hogy az emberek minden panasza és minden vágya a járási igazgatáshoz kapcsolódik, egy olyan igazgatáshoz, mely első fokon dönt ugyan, de nem tud a bajok gyökeréhez nyúlni, végsőleg nem tehet semmiről, mert nincs sem költségvetés, sem önkormányzati testületé. Mindez megvan a vármegyénél, amely az emberek helyi érdekközösségeitől már túlságosan nagy magasságban trónol ahhoz, hogy a lakosság közvetlen panaszaival és bajaival el lehessen érni. Végül folytatódik a kulcspozíciónak ez az elfedezése le egészen a községig. Itt a jegyző és a bíró viszonya van hamisan megfogalmazva. Míg ugyanis 1886-ig a bírót valójában a nép választotta, addig 1886 óta gyakorlatilag a főszolgabíró jelölési joga olyan irányban destruálta az egész községi önkormányzatot, hogy a bíróból egy merő látszathatalom lett, és nemcsak a hivatal vezet és és iratkezelés, de a községi élet minden vonatkozásában a jegyző [vált] valóságos döntő fórummá. Ketten alkották az elöljáróságot, melyben a bíró nem állott helyt az intézkedésekért, mert a bírói állásnak egyáltalán nem volt tekintélye; a jegyző pedig szintén nem állott helyt, mert hiszen ő csak iratkészítő, szaktanácsadó és irodavezető. A magyar közigazgatás szervezeti betegségének központi jelenségét a kulcspozíciók szétkenésével és láthatatlanná tételében lehet megtalálni. Ez pedig logikus következménye egy olyanfajta igazgatásnak, mely mögött sehol sem állanak eleven közösségi közélet, eleven érdekközösségek ellenőrzése és eleven igazgatási közösségnek minden tagjuk által ismert és helyeselt igazgatási gyakorlata. A magyar közigazgatás túlnyomó részben rátelepült rideg célmegvalósításait szolgálták és az egész apparátusban a hangsúly az apparátusban elhelyezett társadalmi réteg fennmaradásán, nem pedig egy adott közösség által feladott és ellenőrzött igazgatási feladatok megoldásán volt. Ezért nem lehetett és ezért nem kellett a kulcspozíciókat kiemelni; a kulcspozíciók kiemelése az apparátus áttekinthetőségét és eredményességét jelentette volna. Ezzel szemben a társadalmi presztízs fenntartása éppen ellenkezőleg a kulcspozíciók elkenését és az igazgatásban bármi címen résztvevő úriembereknek az azonos értékelését kívánta meg. Lényegesen több helyet vett igénybe, mint amennyi valóságos irányító közigazgatási feladat volt, tehát ez is azt jelentette, hogy a fogalmazói kar óriási tömegéből ne emeljünk ki semmiféle magas ügyintézői kart s ne üssük át a hivatali „una eademque nobilitas” elvét. Az egyedüli hely, ahol az igazgatásnak reális kapcsolata van az élettel és az érdekeltek közönségével, a legújabb korban éppúgy, mint régen, a városi igazgatás, valamint a műszaki igazgatás bizonyos területei. Azt kell tehát mondanunk, hogy a magyar közigazgatás csaknem teljes mozdulatlanságban érzi azokat az igazgatási helyzeteket, melyek történetileg — egyáltalán nem kívánatos módon — elég régi időpontban itt kialakultak. Ez a teljes megmerevedése egészségtelen igazgatási hagyományoknak távolról sem tulajdonítható egyszerűen az idegen uralmi helyzetek tényének vagy idegen eredetű tisztviselőknek, mert szerte Európában számos helyen van olyan igazgatás, mely igen brutális hódításokból nőtt ki, és mégis a fejlődés folyamán az eredeti helyzeteket fel tudta oldani. Hogy ez Magyarországon nem tudott megtörténni, annak az az igen egyszerű oka, hogy a magyar igazgatás történetében a legújabb időkig semmiféle olyan megrázkódtatás vagy akár annál lassabb folyamat sem indult meg, amely ezt az igazgatást arra kényszerítette volna, hogy a maga beidegződéseit megváltoztassa.
