Századok – 1979
Közlemények - Gyarmati György: Adalékok egy elmaradt közigazgatási reform történetéhez (1946) 513/III
EGY ELMARADT KÖZIGAZGATÁSI REFORM 1946 529 vesztvén vagyoni hátterét, külön igazgatás apparátusra szüksége többé nem volt, a vármegye önkormányzati élete, elesvén mögüle a vagyonilag független nemesi osztály eleven érdekközössége és közvéleménye, mind élettelenebb lett, s mind teljesebb mértékben érdektelenségbe fulladt. A nép vármegyéjévé lenni nem tudott egyrészt azért, mert ragaszkodott a maga rátelepült, uralmi beidegződéseihez, másrészt azért, mert a vármegye, mint területi egység, teljességgel nem volt alkalmas nagyobb tömegek önkormányzatának a megvalósítására. Annak a párszáz vagy párezer nemesi családnak a számára, amelynek régen az igazgatását jelentette, a megyeszékhely eleven és valóságos központ volt. Ezzel szemben a nép nagy tömegei számára a megyeszékhely egy távoli és idegen hely volt, mert az ő számukra az igazi egység a járási székhely volt, pontosabban az a legközelebbi nagyobb város vagy község, ahová piacra jártak, gyermekeiket iskoláztatták stb. Mindennek eredményeképpen kialakult az a helyzet, hogy szakemberek körében a legnagyobb ellenérzés alakult ki a vidéki területi önkormányzattal szemben, és a területi önkormányzat megszüntetésére irányuló javaslatok teljességgel meggyőző alátámasztást kaptak a vármegyei önkormányzat közismert élettelenségében. A vármegyei gyűlések tárgysorozata kezdődött pl. a főjegyző működési pótlékával és végződött az ütkaparó özvegyének kegydíjával, a kettő között kizárólag személyi ügyekkel foglalkozott, és semmi jelét nem mutatta anak, hogy a vármegye mögött élne egy eleven közösségnek az eleven önkormányzata, mely nemcsak alispánon veszekszik, bizottságot választ és nyugdíjaz, hanem közéletet él, közös vállalkozásokba kezd, intézményeket alakít, és a vármegye gazdasági és egyéb irányú életét az érdekeltség teljes közelségével kíséri figyelemmel. Köztudomású volt, hogy a vármegye évenkint kétszer tart közgyűlést, míg a városok néha havonta többször is közgyűlést tartottak. Kezemben van egy vármegye demokratikus, baloldali alispánjának a felterjesztése, mely arra a kérdésre, hogy milyen intézkedésekkel lehetne a vármegyei ügyintézést racionalizálni és eredményessé tenni, tíz oldalon keresztül tett javaslatot arra nézve, hogy mi minden hatáskört kellene még elvenni a vármegyétől avégből, hogy az még a mainál is inkább átalakulhasson merő tisztviselőyálasztó apparátussá. A vármegyei igazgatásból nőtt ki s ennek ügyintézési módját örökölte a helytartótanács, bizonyos részben a kancellária, s ezekből alakult át közvetlenül az 1848., majd 1867. évi minisztériumok nagy része. Innen öröklődött át az a gondolat is, hogy a hivatal nem konkrét szolgálat, hanem bizonyos, társadalmilag egyenrangú közös érintkezési modorral bíró emberek összessége, melyek ugyan dolgoznak is, azonban rangjukat és főleg rangsorukat munkájuk legfeljebb befolyásolja néha, de nem határozza meg. A másik idegen szerkezet, mely Magyarország közigazgatási életére rátelepedett, a Habsburg-birodalom igazgatási szerkezete. A Habsburg-birodalom igazgatási szervezetének két célja volt Magyarországon: adót szedni és hadsereget fönntartani. A pénzügyi igazgatás alapjait már I. Ferdinánd lerakta (a pozsonyi és szepesi kamarák megalapításával), a hadügyi igazgatás lassabban fejlődött ki. Ez a fajta igazgatás még a nemesi vármegyei igazgatásnál is ridegebben idegen volt, és nem az igazgatottak valóságos közösségére, hanem bizonyos előre meghatározott célok jegyében mutatkozó rideg eredményességre volt beállítva. Mai honvédelmi és pénzügyi igazgatásunk egyenes és legitim leszármazója ezeknek az igazgatási apparátusoknak, mert hiszen 1848-ban és 1867-ben a pénzügyi kamara alakult át egész egyszerűen pénzügyminisztériummá, és 1920-ban a közös hadsereg hadtestparancsnokságai alakultak át magyar hadügyi igazgatási egységekké. Nem véletlen,
