Századok – 1979
Közlemények - Gyarmati György: Adalékok egy elmaradt közigazgatási reform történetéhez (1946) 513/III
530 GYARMATI GYÖRGY hogy ez a kétfajta igazgatás az, amelyik mind nyelvezetében, mind eljárásmódjában mind a mai napig a legkétségbeejtőbb és helyenként a komikum határát súroló módon idegen maradt a magyarságtól, és az az absztrakt és minden emberi közelségből kivetkőzött hangulati értelem, mely az „adóalany” és az „állításköteles egyén” kifejezésekhez tapad, ma is világosan magán viseli egy olyan igazgatás szellemét, mely az érdekelt tömegeket merőben az igazgatás szenvedő alanyainak, úgy is mondhatnánk, tárgyainak tekinti, melyek egy perccel sem érdeklik tovább, amint velük kapcsolatos céljait elérte. A magyar igazgatás harmadik, mennyiségben és erőben leggyengébb összetevője volt csak olyan, mely valóságos és eleven önigazgatáson és eleven érdekközösségek belső erején épült fel s azokat kiszolgálni akaró eredményességet tudott megvalósítani. Ez az igazgatás a magyar városok igazgatása volt, akár alföldi, magyar városok, akár nyugat-európai típusú német-magyar városok voltak ezek. Ez volt az egyetlen terület, ahol az igazgatást egy működő önkormányzat és egy valósággal élő és ellenőrző közösség szükségletei határozták meg. Ez a fajta igazgatás országos viszonylatban leginkább műszaki igazgatásunkban öröklődött át, mely a városok mérnöki hivatalainak az igazgatási gyakorlatát őrzi, valamint még néhány más szakágban. 2. A magyar közigazgatás szervezeti elégtelenségének fő eleme, a kulcspozíciók anonimitása és felelőtlensége Ha fenti felismerések jegyében ma a magyar igazgatás jellemző vonásait át akarjuk tekinteni, akkor felülről lefelé haladva az első amelynek meg kell hökkentenie bennünket, a minisztériumok hallatlan túlméretezettsége és teljes áttekinthetetlensége. Egy átlagos magyar minisztériumban a fogalmazók száma 130 és 250 között mozog, és nemcsak a gyanútlan szemlélő, de a benti dolgokkal ismerős ember sincs mindig pontosan tisztában azzal, hogy e közül a kb. 200 ember közül hány foglal el döntő kulcspozíciót és hány végez kisszerű, esetleg blankettáris adminisztrációt. Nem is lehet azt megállapítani, mert hiszen mindnyájan egyformán fogalmazók és egy egészen tizedrangú, kifelé láthatatlan belső intézkedéssel dől el, hogy melyik [végez] fontos vezetőmunkát és melyik merő bürokratikus iratkezelést. A közigazgatás legdöntőbb tényezője, az érdemi referálás és döntő ügyintézés kulcspozíciói, melyek tágabb körűek a látható ügyosztályfőnököknél, de jóval szűkebbek az ún. fogalmazói kar körénél, a magyar központi igazgatásban teljességgel el vannak dugva és szét vannak szórva. A feleknek az az érzésük, hogy minden minisztérium egy labirintus, ahol egy ugyanazon ügynek három aspektusa lehetőleg kilencfelé van felosztva és végsőleg senki nem felel semmiért. De ugyanez az érzése a belső politikai és szakszerű vezetőknek is, a minisztérium úgy jelenik meg, mint egy végeláthatatlan ingovány, ahol alapvető tervek, fontos de alkalmi szempontok, hivatali személyi kérdések és merő privát ügyek úsznak egy rakáson anélkül, hogy úrrá lehetne rajtuk lenni. A vármegyénél, bár egészen más szervezeti okokból, szintén az a helyzet, hogy a kulcspozíció megfoghatatlanná válik. A vármegyei vezető tisztviselők kulcspozíciói nem láthatatlanok, hanem — legalábbis felülről nézve — nagyon is láthatók. Alulról nézve azonban nem ilyen egyszerű a helyzet. Az általános elsőfokú hatóság, amelyiknek intézkedései az emberek mindennapi életét a legjobban érintik, amely területileg is a leginkább
