Századok – 1979
Közlemények - Gyarmati György: Adalékok egy elmaradt közigazgatási reform történetéhez (1946) 513/III
528 GYARMATI GYÖRGY megyékké való egyesítését, a mammut Pest vármegye kettéválasztását, a járások megszüntetését stb. stb. Mindezek a javaslatok a közigazgatás technikai szükségleteinek többé-kevésbé helyes felismeréséből származtak. Azonban nem hatoltak le azokig az alapvető organikus okokig, amelyek a magyar közigazgatást végsőleg kuszává és eredménytelenné teszik. Elöljáróban ezeket kell röviden áttekintenünk. Egy igazgatás jósága mindenekelőtt azon múlik, hogy az igazgatásban résztvevő személyek és az igazgatás által érintett lakosság közigazgatási szempontból azonos nyelven beszélnek-e, vagyis; ugyanazt értik-e a különféle kifejezéseken, mint a másik, s tisztán és világosan bele tudják-e élni magukat a másik helyzetébe. Ez legtökéletesebben a közönség önigazgatásában valósul meg, már ahol ez lehetséges. Az ellenkező véglet: a merőben idegen igazgatás, ahol az igazgatásnak olyan hatalmi, uralmi céljai vannak, melyek teljesen függetlenek az igazgatás által érintett lakosság életétől és szükségleteitől. Ilyenkor az érintettek merőben tárgyai egy rideg, célmegvalósításra irányuló tevékenységnek, mely az érintett emberek szükségleteit csak akkor és annyira veszi tekintetbe, ha és amennyire azoknak a kielégítetlensége károsan visszahatna az uralmi szerkezet céljainak és érdekeinek a keresztülvitelére. Minden igazgatás e között a két véglet között foglal helyet és annál jobb, minél jobban meg tudja közelíteni az adott lehetőségek és szükségletek mellett az önigazgatás ideálját. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk a magyar közigazgatást, akkor elöljáróban rá kell mutatnunk, hogy ez az igazgatás történetileg három alkotóelemből tevődött össze. Közülük kettő olyan hatalmi szerkezetet képviselt, mely az érdekelt lakosságra kívülről és idegenül telepedett rá, s ez az idegenség mind a mai napig nem tudott feloldódni. A magyar közigazgatás egyik történeti előzménye a vármegyei nemesi igazgatás. Ez az igazgatás eredetileg a nemesség önigazgatása volt. S abban a részében, amelyben ez is maradt, az önkormányzatnak és a szabadságnak jelentős vívmányait tudta megvalósítani. Ez a nemesi igazgatás azonban nemcsak a nemesség önigazgatása volt, hanem egyúttal igen keményen rátelepedett az egész magyar népre, közelebbről az egész jobbágyságra, a különféle mezővárosokra és általában mindazokra a rétegekre, melyek a szabad királyi város önigazgatásának a bástyáin kívül maradtak. Ezeknek a rétegeknek a számára pedig a nemesi igazgatás egy idegen, merőben uralmi, rideg célmegvalósítás jegyében folyó igazgatási módszert jelentett. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy az ügyintézés ott és azokon a pontokon, ahol azt a nemesi érdek mindenekfelett a nemesség hatalmi helyzetének a fenntartása és biztosítása kívánta, gyors volt, közvetlen, gyakorlati, eredményes és kíméletlen, egyébként azonban ott, ahol saját céljai nem voltak érintve, az ügyintézés technikája, nyelvezete, irat- és emberkezelési módszerei függetlenek, idegenek és közönyösek voltak az érintett és érdekelt lakosság szükségleteitől és beidegződéseitől, vagyis hosszadalmasak, bürokratikusak, latinosak és áttekinthetetlenek voltak. Ez az egész nemesi igazgatás a XIX. század második felében, amikor a nemesség elszegényedett, betódult a hivatalokba, megszűnt egy sajátos közéletet élő társadalmi rend önigazgatása lenni, s ettől kezdve értéke, vagy értéktelensége kizárólag azon dőlt el, hogy hogyan tudja megvalósítani másik feladatát, a nép igazgatását. Ezzel a mértékkel mérve a megyei igazgatás teljes mértékben csődött mondott, mert teljességgel megtartotta a régi nemesi igazgatásnak a néppel szemben felvett arcát, hatalmi kérdésekben gyorsaság, céltudatosság és eredményes kíméletlenség jellemezték, viszont az igazgatás technikai részében továbbra is az élettől való idegenség és bürokratikus lassúság. Minthogy a nemesi rendnek el-
