Századok – 1979
Közlemények - Gyarmati György: Adalékok egy elmaradt közigazgatási reform történetéhez (1946) 513/III
514 GYARMATI GYÖRGY bogy, bár volt olyan törekvés amely a nemzeti bizottságokat kívánta az újjáéledő igazgatás alapjává tenni, az a koalíció pártjainak — e kérdésben egyöntetű — elutasító állásfoglalása miatt meghiúsult, s ez a közigazgatás újjáalakításáról szóló (második) 1030/1945. ME sz. rendeletben is tükröződött.3 Az ország teljes felszabadulását követően, 1945 áprilisában megjelent rendelet - a közigazgatás szervezetének gyökeres átalakítását mellőzve - számos, az igazgatás demokratizálását célzó előírást tartalmaz. Megszünteti a virilizmust, kimondja, hogy az önkormányzati területekben csak a választott tisztviselőknek van szavazati joguk; újraszabályozza egyes testületek szervezetét és hatáskörét, visszaállítja a városi tanács intézményét; bizonyos állások elnyerésénél politikai megfontolásból engedményt tesz a szakképzettségi előírásoknak. Nem kellően következetes azonban л rendeletnek az a pontja, melyben a nép körében méltán ellenérzéseket kiváltó főszolgabírói állást lényegében meghagyta, s csak az elnevezés változott ,Járási főjegyző”-re. A történeti irodalomban eltérő véleményekkel találkozhatunk azt a kérdést illetően, hogy a korabeli viszonyok között mennyiben volt indokolt a közigazgatásnak lényegében a régi szervezeti keretekben történő életrekeltése. Az egyik felfogás szerint az élet megindítását, az újjáépítés megkezdését stb. — legalábbis kezdetben — leginkább a megvalósult formában lehetett biztosítani.4 A más nézetet vallók elsősorban azokra a környező népi demokratikus oiszágokra hivatkoznak, ahol e népi szervek váltak az új államhatalom végleges helyi képviselőivé.5 Nincs lehetőség arra, hogy a teijedelmében korlátozott bevezetőben a kérdés „végleges” megválaszolására vállalkozzam. Ha azonban figyelembe vesszük azt a történetírásunkban már tisztázottnak tekinthető s a fentiekben röviden érintett - tényt, hogy a politikai életben résztvevő demokratikus pártok az újjászervezendő igazgatást nem kívánták a nemzeti bizottságokra alapozni, akkor az a nézet, mely szerint a nemzeti bizottságokra épített helyi államhatalom megkönnyítette Ld.: Tanulmányok a magyar népi demokrácia történetéből (Szerk: Lackó Miklós) Bp. 1955 - Uő.: Népmozgalom és nemzeti bizottságok 1945-1946. (Bev. Lackó Miklós) Bp. 1961. - A Budapesti Nemzeti Bizottság jegyzőkönyvei 1945-1946. (Szerk: Gáspár Ferenc-Halasi László) Bp. 1975. - Besnyő Károly: Кг államhatalom központi és helyi szervei kialakulásának egyes kérdései hazánk felszabadulása után. Jogtudományi Közlemények, 1965/4. sz. - Degré Alajos: К megye, város és község közigazgatása, különös tekintettel a Dunántúlra 1944-1950. Levéltári Szemle 1976/2-3. sz. — Rákosi Sándor - Szabó Bálint: К pártok állásfoglalása a nemzeti bizottságok kérdésében 1945 elején. (Adalékok) Párttörténeti Közlemények 1967/1. sz. 3 Erdei Ferenc az ideiglenes kormány belügyminisztere a közigazgatás életrekeltésének legcélravezetőbb módját abban látta, hogy ha a nemzeti bizottságokat teszik az újjáéledő közigazgatás alapjává. Ezt a javaslatát, amit a történeti irodalom már számtalanszor idézett, a Déhnagyarország 1944. december 31-i számában tette közzé „A népi önkormányzat útján” címmel. A kormánynak a közigazgatás ideiglenes rendezéséről szóló, néhány nappal később megjelent 14/1945. ME sz. rendelete (Magyar Közlöny, 1945/1. sz.) azonban ettől eltérően úgy foglal állást, hogy „a nemzeti bizottságok, mint a demokratikus pártok helyi szövetségesei politikai szervek, maguk tehát ne illeszkedjenek be a közigazgatás szervezetébe”. A közigazgatás ideiglenes rendezéséről szóló első direktívát felváltó 1030/1945. ME sz. kormányrendelet (Magyar Közlöny, 1945/17. sz.) pedig ennél is határozottabban fogalmaz, amikor kimondja, hogy „a törvény hatósági bizottságok, illetve a községi képviselőtestületek megalakulásával a nemzeti bizottságok közigazgatási hatásköre megszűnik”. Ez a rendelet a tanácsrendszer 1950-ben történt létrehozásáig a közigazgatás újjászervezésének alapvető dokumentumává vált. * Lényegében ezt a nézetet képviseli Csizmadia Andor idézett könyvében. Ld. 391-397. 5Beér i. m. 86-87.
