Századok – 1979
Közlemények - Kelemen Elemér: A népoktatási törvény és a népiskolai hatóságok 478/III
512 KELEMEN ELEMÉR hajtó apparátusával. Ennek következtében egyrészt megnőtt a tanfelügyelő korábban joggal hiányolt hatósági súlya, tekintélye, másrészt — ez is régi igény — előtérbe kerülhetett a felügyelet szakmai oldala. Az alsó- és középfokú közigazgatási szervek feladatainak tisztázásával némiképp egyszerűsödött és gyorsult az ügymenet is. A változás hátrányos következményei közül elsőként azt emelhetjük ki, hogy paradox módon, a közigazgatási reform céljával látszólag ellentétben csökkent a kultuszkormányzat hatásköre, közvetlen befolyása, ellenőrző szerepe. A közigazgatási bizottság szerepét elemezve azonban — Sarlós okfejtése nyomán — már rámutattunk a garanciáknak arra a komplex rendszerére, amely lényegében a kormányzat befolyásának megerősödését jelentette, de ugyanakkor nagyfokú önállóságot biztosított a dualista állam érdekeivel nem ellentétes helyi érdekek érvényesítésére. A polgári állam törvényben rögzített népoktatási célkitűzései így igen tág határok között — a megvalósulás módjában és mértékében az uralkodó osztály sajátos, provinciális igényeihez igazodva — szabályozták a fejlődés menetét. Az átszervezés hátrányai közé tartozott, nemcsak tanügyigazgatási szempontból, hogy a közigazgatási bizottság havi ülésein folyó testületi ügyintézés egy bürokratikus felelősség-elhárító mechanizmus kialakulására vezethetett, a nemtetsző vagy kényelmetlen ügyek hónapokig vándorolhattak a bizottság és a tanfelügyelőség között és más hatósági útvesztőkön. Az egységes polgári tanügyigazgatás csorbulására vezetett, hogy a vármegyékhez kapcsolódó népiskolai hatóságok lényegében teljesen elkülönültek a középfokú oktatási intézmények tanügyigazgatási szervezetétől, amelynek középszintű kereteit majd az 1883-ban rendezett, valójában azonban a Ratióig visszamutató tankerületi főigazgatóságok jelentették. Ez — a felsőoktatás, ill. a különböző minisztériumok főhatósága alatt életre hívott szakoktatás sajátos irányítási szervezeteivel együtt — a hazai tanügyigazgatás rendjének bonyolult, nehezen áttekinthető szövevényét eredményezte, ami végül is — a kezdeti időszak szakmai és pedagógiai előnyeivel szemben — a különböző fokozatú és típusú oktatási intézmények hálózatának osztályérdekeket is tükröző, merev elhatárolásához vezetett. A kialakuló magyar polgári tanügyigazgatás legsúlyosabb fogyatékossága azonban az volt, hogy az állam „főfelügyeleti jogát” hangoztatva elismerte, sőt megerősítette az egyházak feudális előjogait, rést ütve ezzel a polgári közigazgatás kiépülő rendszerén; s valójában nagyon kevés beleszólást engedett a felekezeti iskolák belső életébe. Végül, bár ez éppen létrehozását igazolja és célszerűségét bizonyítja, az adott társadalmi körülmények között néha az elviselhetétlenségig fokozta az egyszerű emberekre nehezedő közigazgatási nyomást, nagyrészt rájuk hárítva és bírságokkal súlyosbítva az iskolafenntartás anyagi terheit; s könyörtelen mechanizmusával — miközben kényszerítette — el is idegenítette a dolgozók tömegeit a „nép iskolájától”.
