Századok – 1979
Tanulmányok - Tilkovszky Loránt: Törekvések a magyarországi német mozgalom radikalizálására (1932–1933) 421/III
A MAGYARORSZÁGI NÉMET MOZGALOM (1932-1933) 461 szemben emelt vádakat. A követendő nemzetiségpolitikára vonatkozó eszmék és nézetek tisztázását, egységes közfelfogás kialakítását sürgette, annak önkritikus vizsgálatával, milyen hibák, mulasztások terhelik a magyar nemzetiségpolitikát, s adnak alkalmat annak helytelen megítélésére mind a nemzetiségek, mind a külföld részéről. A cikk mindenekelőtt leszögezte, hogy a kisebbségek elnemzetietlenítése, erőszakos el magyarosítása nem lehet cél. Felfogása szerint a hivatalos magyar nemzetiségpolitika 1918 előtt sem volt asszimilációs célzatú, még ha látszólag engedményeket tett is bizonyos ilyen jellegű sajtóirányzatoknak, társadalmi törekvéseknek. Inkább arról volt szó, hogy a nemzetiségek akkori nagy számaránya (44%), összefüggő települési viszonyai, erős nacionalista szervezeteik által előmozdított szeparatista törekvései szükségképpen a defenzív feladatokat helyezték előtérbe a magyar nemzetiségpolitikában. A Trianon utáni megváltozott körülmények között azonban, amikor a nemzetiségek számaránya alacsony, (8%), területi elhelyezkedésük szórt, mentalitásuk magyarbarát, és magatartásuk államhű, teljesen indokolt, hogy elsősorban a nemzetiségpolitika pozitív oldala, a nemzetiségek anyanyelvi, kulturális kívánságainak méltánylása érvényesüljön. Iskolapolitikával szerinte különben sem lehet asszimilálni, mert olyan ellenhatást kelt, amely eredménytelenné tesz minden ilyen törekvést. A nemzeti kisebbségeknek mint másutt, úgy Magyarországon is tapasztalható asszimilációja alapjában véve a te le pül és viszony okkal, a gazdasági fejlődéssel, a városokba vándorlással stb. összefüggő természetes folyamat. Ezzel kapcsolatban a cikk bírálta Bleyer felszólalásának az 1930. évi magyarországi népszámlálás idevonatkozó eredményeivel foglalkozó fejtegetéseit. A trianoni Magyarország nemzetiségpolitikája, mint Bethlen hangsúlyozta, helyes irányban indult el, amikor intézkedéseket tett a kisebbségi népiskolák felállítására. Azok iránt tényleges igény van, aminek kétségbevonása és magyar iskolák követelése igen károsan hat a nemzetiségeinkhez fűződő viszonyra. A tapasztalat azt bizonyította, hogy a kisebbségi népiskolák három típusa közül a C-típusúak nem felelnek meg a nemzetiségek igényeinek; legalább vegyes tannyelvű, В -típusú iskolát kívánnak. A szerzett tapasztalatok alapján egyet lehet érteni azzal is, hogy az iskolatípus meghatározását nem kívánatos semmiféle helyi szavazástól függővé tenni. A C-típusú iskolák В -típusúvá alakításának elakadása joggal sérelmezhető. Jogos az igény a kisebbségi népiskolák tanerőellátásának megfelelő biztosítására, valamint arra is, hogy az óvodai foglalkoztatás is vegyes nyelvű legyen. „A mai helyzet nem kielégítő, jóllehet, korántsem oly sötét, mint ahogy az Bleyer felszólalásából kitűnik” — mutatott rá Bethlen. A német kisebbségi népiskolák megoszlását ugyanis Bleyer az 1928. évi adatok szerint ismertette (49 A-, 98 B-, 316 C-típusú iskola), holott a frissebb, 1931—32. évi adatok (46 A-, 141 B-, 265 C-típusú iskola azt bizonyítják, hogy szaporodott a В -típusú iskolák száma a C-típusúak rovására. Az sem áll, hogy А -típusú iskola csak a nyugati határszéleken lenne, mert Baranyában és Tolnában is van 12 ilyen iskola. Bleyer azt állította, hogy számos német község van az országban, amelynek nincs kisebbségi iskolája, jóllehet, jogosult lenne arra. Bethlen szerint legfeljebb 20 ilyen község van, ezzel szemben 50 olyan községben működik német kisebbségi iskola (főleg C-típusú), ahol pedig ilyen jogosultság nem forog fenn. Bleyer hallgatott arról, hogy a német kisebbségi iskolák számára 8 tanítóképzőben is képeznek pedagógusokat, s ugyancsak nem szólt a már működő német tanítók nyári továbbképző tanfolyamairól. Bleyer szerint egyetlenegy óvodában sem érvényesül a német nyelv, míg a hivatalos adatok szerint 95 az olyan óvodák száma, ahol a német nyelvet is használják.
