Századok – 1979
Tanulmányok - Tilkovszky Loránt: Törekvések a magyarországi német mozgalom radikalizálására (1932–1933) 421/III
462 TILKOVSZKY LÓRÁNT Mint Bethlen cikke a továbbiakban rámutat, a kisebbségi kérdést szabályozó 4800/ 1923. ME. sz. miniszteri alaprendelet lehetővé teszi, hogy a különböző típusú középiskolákban a szükségnek megfelelően kisebbségi tanításnyelvű párhuzamos osztályok létesüljenek. Az első években meg is kísérelték egy-két középiskolában ilyen párhuzamos osztályok felállítását, de nem volt megfelelő számú jelentkező. Bethlen szerint már ez is annak jele, hogy a magyarországi németség felismerte: a soraiból kiemelkedő értelmiség csak a magyar középiskola útján talál olyan széles körű elhelyezkedési lehetőségre, amely messze meghaladja saját népessége értelmiségi szükségletét. Épp a német kisebbség érdekei szempontjából sem lenne tehát helyeselhető külön német középiskolák igényének felvetése. Bethlen cikke kitért Bleyer azon panaszára is, miszerint a magyar kormány nem engedi meg, hogy a német kultúregyesület szabadon válassza meg vezetőségét. Az egyesületnek adandó évi anyagi támogatást a kormány valóban bizonyos személyi garanciákhoz kötötte, „de annak, hogy ezzel a kikötéssel is liberálisan bánt, frappáns bizonyítéka, hogy maga Bleyer vezeti évek óta a szóban forgó egyesületet, és az utolsó időkig vele egyetértésben és harmóniában igyekezett is, tudta is irányítani a kormány a német kisebbségi politikát”. Káros lenne az ország és a hazai németség számára, ha bizonyos külső propaganda hatása alatt ez utóbbi eltávolodnék a hazai ideáloktól; ha egy saját külön nemzetiségi intelligenciát teremtve, a magyarságtól való elkülönülésre törekedne, akár gazdasági, szociális téren, akár külön német politikai párt szervezésével. Ezáltal kiszakadna a nemzeti élet közösségéből, megbomlanék a magyarsággal való együttélésének lelki harmóniája, nem azonosítaná magát többé maradék nélkül az ország érdekeivel, hazafisága megrendülne. Nemzetiségi politikánknak ki kell elégítenie a hazai németség anyanyelvi, kulturális igényeit, mert ez egyenesen előfeltétele annak, hogy „demagóg jelszavakkal szemben józanságát megőrizve, minden idegen beavatkozással szemben vértezve legyen”. Ez volt Bethlen egyik fő érve azokkal szemben, akik nagyfokú politikai rövidlátásukban hazafias kötelességet vélnek teljesíteni, ha azon buzgólkodnak, „hogy a német anyanyelvű gyermekek népiskolai oktatásánál a német nyelv lehető csekély mértékben érvényesüljön, vagy hogy felolvasó-estéken és más egyházi és kulturális összejöveteleken egy német szó sem hangozzék el. Az ilyen felfogásúak szeretnek azután pángermánnak deklarálni mindenkit, aki német kultúregyletet látogat vagy propagál, aki német lapot járat stb”. A hazai német kisebbség jogainak szükséges biztosítása mellett felhozott másik fő érv az, hogy csak így lehet erkölcsi alapja a kisantant-országokban élő magyar kisebbségek védelmére irányuló politikának, s csak így remélhető, hogy az elcsatolt területek nem magyar népei vissza akarjanak térni Magyarországhoz.106 Bleyer a Sonntagsblatt június 11-i számában azonnal reagált Bethlen cikkére, amelyre később, a Magyar Szemle szeptemberi számában, részletes választ is tett közzé. „Azt hiszem, hogy az elemi népoktatás kérdése gróf Bethlen István elgondolása alapján, ha abba az ismétlőiskola, a leventeoktatás, és a tanító- és óvónőképzés is megfelelő módon belevonatnék, meg volna oldható, ha a társadalom ellenállása és a hatóságoktól támasztott akadályok megszűnnének” — jelentette ki Bleyer. Hangsúlyozta azonban a В-típusú középfokú oktatásra is formált igényt, nem tartván kielégítőnek azt a Bethlen 1 06 Bethlen István: Magyarország kisebbségi politikája. Magyar Szemle, 1933. jún. 89—104.
