Századok – 1979
Tanulmányok - Tilkovszky Loránt: Törekvések a magyarországi német mozgalom radikalizálására (1932–1933) 421/III
A MAGYARORSZÁGI NÉMET MOZGALOM (1932-1933) 423 pozícióról, melyet azáltal biztosítottak maguknak, hogy a magyar irredentával való együttműködéstől tartózkodnak”.3 A magyar külügyminiszter állandó helyettesét, gróf Khuen-Héderváry Sándort március 11-én felkereső budapesti némét követ, Hans Schoen szavaiból is valóban az derül ki, hogy a német kormány Pataky és Roediger tárgyalását szorgalmazva, a kisebbségi együttműködésről nem hajlandó komolyan tárgyalni 4 3OL Küm. pol. rés. 46. cs. 21. tétel. 152/1932. Kánya jelentése. Berlin, 1932. márc. 9. 4OL Küm. pol. rés. 46. cs. 21. tétel. 152/1932. Khuen-Héderváry napijelentése. Bp. 1932. márc. 11. 5OL Küm. pol. rés. 46. cs. 21. tétel. 368/1932. Walko napijelentése. Bp. 1932. jún. 21. 6 Képviselőházi Napló (KN), 1931/VIII. 151. 7Hedwig Schwind: Jakob Bleyer. München, 1960. 144-145. ’Nation und Staat, 1931/1932. évi. 645-646. Ungarnländisches Deutschtum und Parteipolitik. Mindez arra késztette a magyar kormányt, hogy a hivatalos tárgyalást ne tekintse aktuálisnak mindaddig, míg a kisebbségi együttműködés kérdésében megfelelő előzékenységre nem talál. Ebből a helyzetből kiutat keresve, Solf Teleki Pálnál csak magánjellegű levélben puhatolódzhatott, aki azonban a magyarországi német kisebbség problémáival kapcsolatban azt ajánlotta, hogy mivel főleg a katolikus egyházon múlnak, egyházi vonalon próbálják tisztázni azokat. Solf kérte, hogy magyar részről mielőbb jelöljék ki azt a katolikus egyházi férfiút, aki a német részről kijelölendő hasonló személy tárgyalópartnere lenne; Schoen követ is szorgalmazta az ügyet 1932. június 21-én Walko Lajos külügyminiszternél, nyomatékosan hangsúlyozva azonban, hogy az egyházi vonalon való eszmecsere nem teheti tárgytalanná a hivatalos államközi megbeszélést. Ezzel Walko egyetértett, de szükségesnek tartotta, hogy Teleki figyelmeztesse válaszlevélben Solfot: a magyar kormány az egyházi tárgyalópartner kijelölését is a német kormány előzékeny állásfoglalásától teszi függővé, a kisantant-államokbeli német-magyar kisebbségi együttműködés érdembeli megvitatása kérdésében.5 Gróf Károlyi Gyula miniszterelnök a képviselőház költségvetési vitájában 1932. május 20-án a hazai kisebbségi kérdést csak futólag érintette; a magyarországi nemzetiségek igényeiről egyetlen szót sem ejtve, kijelentette: „nagyon meg leszünk elégedve, ha a mi testvéreink is, akik a haza határain túl laknak, olyan elbánásban részesülnek, és olyan testvéries érzülettel kezeltetnek az ottani másnyelvű többség részéről, mint amilyen érzelemmel vagyunk és viseltetünk mi az itteni hazafiasán gondolkozó idegenajkú polgártársaink iránt”.6 Jakob Bleyer, a magyarországi német kisebbség nacionalista mozgalmának vezetője, úgy jellemezte ezt a kormányfői megnyilatkozást Ewald Ammende, az európai nemzetiségi kongresszusok főtitkára előtt, mint amely már magában véve is visszalépést jelent.7 Az utóbbi időben a magyarországi németség egyre nagyobb érdeklődéssel fordult az ellenzéki Kisgazdapárt felé, amely a válságtól sújtott gazdatársadalom megmentését hirdette, s politikusai a német kisebbség kulturális követeléseit is pártfogolták szónoklataikban. Bleyer azonban óvatosságra intett: ismeretes, hogy a Kisgazdapártnak és más pártoknak vannak olyan tagjai, akik keresik ugyan a német falvak támogatását, de valójában ellenséges érzületűek a németséggel szemben.8 A bleyeri irányzat erőfeszítései, hogy a Heinrich Köhler vezette Gazdasági Iroda (Wirtschaftskanzlei) segítségével megszervezze a német parasztság főleg bor-, gyümölcs- és térj termelésének, illetve értékcsíté- 4*
