Századok – 1979
Tanulmányok - Romsics Ignác: A Tanácsköztársaság tömegbázisa a Duna–Tisza közén 230/II
A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG TÖMEGBÁZISA 247 Bár a Tanácsköztársaság messzemenően igényt tartott a szellem munkásaira, a forradalmat őszintén támogató értelmiségiek kisebbségben voltak a munkáshatalom értelmiségi „kényszer-híveivel” és ellenségeivel szemben. A többség szemében vörös posztó volt a ,»megfordult világ”. „Tetves vargainasokból áll az egész vörös hadsereg, és ha mindenki elvtársnő lesz, én akkor is nagyságos asszony maradok. Nem engedem, hogy ilyen tetves vargainasok engem elvtársnőnek szólítsanak” — jelentette ki egyikük felesége áprilisban, s bizonyos, hogy véleményével nem állt egyedül.64 Vidéken főleg a „nemzet napszámosai”, a tanítók támogatták a munkáshatalmat. „ . . . a tanítótestület számos tagja a kommunista rendszerben vezető szerepet vitt, annak exponense volt, a jogrend megdöntésében tettel, szóval, írásban közreműködött és a mérges tanokat a gondjaira bízott gyermekekbe is nagy buzgalommal oltotta be” — állapította meg 1919 őszén a megye közigazgatási bizottsága.65 (Egyetlen más értelmiségi rétegről sem hangzott el ilyen sommásan elítélő vélemény.) Noha a soltvadkerti lutheránus esperes személyében egy Duna-Tisza közi pap is felajánlotta szogálatait a Tanácsköztársaságnak, a falusi ,intelligencia” képviselői, a jegyzők, plébánosok, orvosok, postamesterek stb. egészében az ellentáborhoz tartoztak vagy annak drukkoltak. Városokban főleg a diákságra, frissen diplomázottakra, s a béremeléssel preferált kistisztviselőkre és kishivatalnokokra támaszkodhattak a tanácsszervek. A szabadpályás értelmiség általában kiszolgálta a diktatúrát, de a forradalomnak többségük inkább csak „kényszer-híve” volt. Őszintén csupán töredékük, a századelő baloldali értelmiségének is csak egy része lelkesedett.66 Ők, így például Paprika Antal ügyvéd Kiskunhalason, Buday Dezső jogtanár és Mariházy Miklós színházigazgató Kecskeméten, vezető pozícióba kerültek. A közigazgatási, rendőrségi és igazságügyi apparátus szemben állt a munkáshatalommal, bár nem olyan egységesen, s főleg nem olyan elszántan, mint a vidéki szolgabírók, jegyzők és csendőrparancsnokok. A mezővárosiak között egy-két híve is akadt a forradalomnak, a kecskeméti Sándor István személyében pedig a Duna—Tisza közi polgármesteri kar egy képviselője is támogatta a tanácsszervek munkáját. De mint a földbirtokosok, birtokos parasztok, kereskedők és iparosok többsége, áprilisban a forradalommal szemben ellenséges vagy attól idegenkedő értelmiség sem fordult szembe nyíltan a Tanácsköztársasággal. Kiváró álláspontra helyezkedtek, s — amint a kalocsaiakról jelentették — abban bíztak, hogy „ez az állapot csak átmeneti, s lesz másik világ is még”, ill. — ahogy a prónayfalvi községi pénztáros mondta — abban, hogy „furcsán fog ennek a vége csattanni”.6 7 6 4PIA. 609. f. 13/50. ő.e. 6SB-KmL. Munkásmozgalmi ir. Dunapataj. 2694/1919. 66Kalocsa és vidéke. 1918—1919, 182, PmL. PPSKk vm. alispánjának biz. ir. 30/1921. és PIA. 619. f. 1/1920 - B. 984. ő.e. 67Kalocsa és Vidéke. 1918-1919, 182 és PIA 609. f. 13/15. ő.e. Legegyértelműbben és legaktívabban a mezővárosi ipari munkások támogatták a diktatúrát. Ez érthető is, hiszen a Duna—Tisza közi munkásság legszervezettebb és legöntudatosabb munkásrétege voltak, s a gazdaságpolitikai rendelkezések mellett elsősorban az új rendszer direkt gazdaságpolitikai intézkedései is nekik kedveztek. A nyolcórás munkanap bevezetésével egyik legrégibb követelésük teljesült, s április 17-i rendeletével a Kormányzótanács a polgári demokrácia időszakához képest is jelentősen megemelte 5*
