Századok – 1979
Tanulmányok - Bellér Béla: Az 1981/19-es forradalmak közoktatáspolitikája 183/II
184 BELLÉR BÉLA kát, részlettanulmányokat, összefoglalásokat2 produkálva. És ha a fejlődés a különböző részterületek közt némileg egyenlőtlen is (pl. a felsőoktatás javára), ha 1918 aláértékelését a neveléstörténeti irodalom jószerivel még csak most kezdi is felszámolni, és ha a sok kitűnő részlettanulmány, összefoglalás még mindig nem összegeződött a Népköztársaság és Tanácsköztársaság művelődés- vagy akár közoktatásügyének átfogó monográfiájává, a neveléstörténetnek ez a lemaradása a történettudomány mögött viszonylagos, és céltudatos, szervezett munkával behozható. Amit jelen tanulmány 1918/19 neveléstörténetéből magára vállal, az nem több, mint a közoktatáspolitika fejlődésének felrajzolása, széles forrásbázisra, kitegedt részlettanulmányokra, összefoglalásokra támaszkodva. Az 1918/19-es forradalmak közoktatáspolitikája a művelődéspolitika szerves részét alkotta. Mindkettő célja a nép felemelése volt a kultúra eszközeivel az új társadalom számára. A művelődés beépítése a forradalom, a demokratikus, majd a szocialista építés ügyébe, először tette a művelődést valóban állami, sőt össztársadalmi üggyé. A kultúra, a művelődés minden területén létrehozták — a polgári demokratikus forradalom idején lassan, a szocialista forradalom időszakában viharos gyorsasággal — az állami központokat anélkül, hogy megfeledkeztek volna a helyi szervekről. Bár a polgári demokratikus, sőt a szocialista művelődéspolitika is az egyenlő lehetőségek megteremtése, a tehetségek felszabadítása és a műveltség demokratizálása érdekében egyaránt elvileg is, távlatilag is a decentralizációt tartotta helyesnek, gyakorlatilag a forradalom adott időszakában továbbra is a centralizáció érvényesült annak a páratlanul nagy felelősségnek jegyében, amelyet az állam a nép kulturális felemelésének történelmi kötelezettsége iránt érzett. A Népköztársaság és a Tanácsköztársaság művelődéspolitikusai — ha nem is egyenlő mértékben - tisztában voltak azzal is, hogy a műveltségi előjogok megszüntetése,az egyenlő és magas színvonalú műveltség lehetőségének biztosítása önmagában véve még nem jelenti annak megvalósulását is. A polgári demokratikus forradalom a polgári tulajdon fenntartása miatt csak korlátozott eredményeket érhetett el ezen a téren. A szocialista forradalop a termelőeszközök zömének köztulajdonba, az államhatalmi eszközök birtokbavételével megteremtette a műveltség realizálásának anyagi és politikai feltételeit.3 De tudta, hogy még ennyi sem elég; a feltételek, lehetőségek még nem maga a valóság. Lukács György szavai a művelődéspolitika végső lényegének felismerését tükrözik: „A kép, a könyv, az iskola nem azé, akinek tényleges vagy jogszerű tulajdona. Hanem azé, aki belőle a legtöbb belső hasznot, a legtöbb gyönyörűséget és épülést képes meríteni. Az, hogy a műkincsek, a színházak, az iskolák stb. a proletariátus kezében vannak, csak a lehetőségét teremti meg az új kultúrának, a tényleges birtokbavételnek. Annak a kornak, amelyben a kultúra összes alkotásai a dolgozók valamennyijének belső tulajdonává váltak.”4 Ennek a nagy művelődéspolitikai feladatnak valóra váltása két, egymástól elválaszthatatlan szakaszban, egybefonódó ritmusban történt: a Népköztársaságnak az alapvetés, a 2 Vincze László: A Magyar Tanácsköztársaság közoktatásügyi politikája. Bp. 1951. A szocialista tanítómozgalom Magyarországon 1900-1920. A Tanácsköztársaság iskolapolitikája. Szerk. Kelen Jolán. Bp. 1958. Köte Sándor: A magyar nevelésügy a polgári demokratikus forradalom és a Tanácsköztársaság idején. Bp. 1963. Tanulmányok a Magyar Tanácsköztársaság nevelésügyének köréből. Szerk. Simon Gyula. Bp. 1969. „A szent, a várt szélvész.” Tanulmányok a Tanácsköztársaság közoktatás ügyéről. Szerk. Mészáros István. Bp. 1970. Köte Sándor: К Tanácsköztársaság közoktatáspolitikai és pedagógiai törekvései. Bp. 1979. iPamlényi Ervin: A Magyar Tanácsköztársaság kultúrpolitikájáról. Századok. 1959/1 .109. * Lukács György: A kultúra tényleges birtokbavétele. Fáklya, 1919. ápr. 20.
