Századok – 1979
Folyóiratszemle - Eyck Frank: Deutschlands grosse Hoffnung. Die Frankfurter Nationalversammlung 1848/49 (Ism.: Erődy Gábor) 156/I
TÖRTÉNETI IRODALOM 157 Az angol szerző hatalmas forrásanyagra támaszkodva (a teljes listát a könyv végén tünteti fel), mindenekelőtt a parlament népgazdasági és a haditengerészeti bizottságának anyagát, a mérsékelt baloldal tanácskozásairól készült feljegyzéseket és több parlamenti csoportosulás levelezését feldolgozva tesz kísérletet az említett feladatok megoldására. iMár az előszóban tett megállapításával egyértelműen előlegezi mondanivalójának, szemléletének lényegét, amikor azért marasztalja el a témakör korábbi kutatóit, mert azok az egykorú eseményeket szerinte kizárólag az ellenzék szempontjából kiindulva közelítették meg, s figyelmen kívül hagyva a kormányok helyzetét, a mindenkor igaz elnyomottak és az eredendően bűnös állami vezetés „félrevezető’* ellentétpárját állították fel. Súlyának megfelelő terjedelemben foglalkozik Eyck 48 legfontosabb előzményeivel, a Vormärz jellemző tendenciáinak bemutatásával. Meghatározó mozzanatnak mindenekelőtt azt tekinti, hogy az egységmozgalom vezető szerepének betöltésére hivatott Ausztria és Poroszország egyaránt európai nagyhatalmi státusát tartotta elsőrendű kérdésnek, s a német egység ügyét csupán annak függvényeként kezelte. Hangsúlyozza a liberálisok és a radikálisok között 1847 végén végbement szakadás jelentőségét; árnyalt képet fest az egyes német államok jellemző, azokat egymástól elválasztó belső állapotáról, történelmi hagyományairól; finom elemzéssel mutatja ki a német nacionalizmus múltban gyökerező sajátosságait. Eyck szerint kevés olyan korszaka volt a német történelemnek, amelyben annyira kedvező lehetőségek nyíltak volna a meglevő problémák megoldására, mint 1848-ban. A nemzetközi feltételek alakulása ugyanis lehetővé tette a politikusok számára, hogy mintegy fél éven keresztül szinte teljesen szabadon, a nagyhatalmaktól függetlenül intézzék belső ügyeiket. A márciusi megmozdulások hatására a legtöbb fejedelem liberális minisztereket nevezett ki, s felismerve a változások irányát, saját érdekében is hosszútávú, maradandó érvényű intézkedésekre szánta el magát. A „liberális hatalomátvétel” — tovább követve a könyv gondolatmenetét - azonban lényeges ellentmondásoktól volt terhes. A mérsékelt politikusok azonban, akiknek stratégiája a parlamenti pozícióból történő fokozatos előnyomulás volt, nem számoltak azzal a körülménnyel, hogy a nép vállán kerültek hatalomra. A gyors változások elméletileg felkészületlenül érték őket, koncepciójuk kidolgozásával még nem készültek el. Dilemmájuk lényege abból a rendkívül összetett helyzetből adódott, hogy miközben az alkotmányos monarchia számos előnyét vélték felismerni és készek voltak együttműködni a fejedelmekkel, éppen a velük szenbeni függetlenségük megtartása érdekében törekedniük kellett a radikálisokkal kialakított koalíció fenntartására is. Az együttműködés érdekében azonban olyan, eredeti elképzeléseiket több ponton módosító engedményeket tettek (pl. az általános választójog elfogadása), melyek saját későbbi pozíciójukat gyengítették. A mérsékelt állásponttal azonosuló fejtegetés az uralkodókkal szövetkező liberálisok pragmatikus vonalvezetését fogadja el történelmileg reális politikai gyakorlatnak, amely a szerző szerint az adott lehetőségek pontos felmérésén alapult, s a folyamatos előrehaladást megvalósító angol példa követését tűzte ki célul. Negatívan értékeli a radikálisok második forradalom kirobbantására irányuló törekvéseit, melyek megzavarták a kedvező irányúnak nevezett kibontakozást, és egyértelműen őket teszi felelőssé a tavasszal kinevezett kormányok bukásáért. Fő elméleti tévedésüknek azt tartja, hogy nem értették meg: erőszakos fellépésük immár nem abszolutista elnyomók, hanem törvényesen megválasztott parlamentek és kormányok ellen irányul, s nem ismerték fel azt sem, hogy az ostromolt dinasztiák mélyre nyúló történelmi gyökerekkel rendelkeznek. Előre bocsátott értékítéleteit Eyck a frankfurti parlament munkájának aprólékos feldolgozásával igyekszik igazolni. Képletesen mutatja be, folyamatában ragadja meg az egyes politikai irányzatok közötti erőviszonyok alakulását, jól érzékelteti az események időbeli, egyben problémakörökhöz kötött hullámzását. Táblázatokkal, statisztikai adatok különböző szempontok szerinti lebontásával járul hozzá a nemzetgyűlés összetételének, az egyes szavazások végeredményének sokoldalú megértéséhez. Könyve végén a legfontosabb adatok feltüntetésével együtt közli a frankfurti képviselők teljes névsorát is. Az egymástól elkülönülő parlamenti csoportokat általában vezető egyéniségeik középpontba állításával jellemzi. A legelismerőbb szavakkal Georg von Vincke képességeiről szól. A történelmi kontinuitás kétségbevonhatatlan primátusát hirdető s az emocionális tényezőket kizáró jobboldali politikust Burke-höz hasonlítja. Gondolkodására a liberális és a konzervatív elemek olyan szerencsés találkozását tartja jellemzőnek, mely - szerinte - alkalmassá tehette volna a kitűzött célja eléréséhez szükséges rugalmas politikai alkalmazkodásra, s arra, hogy az alkotmányos fejlődést az abszolutista és a
