Századok – 1979
Folyóiratszemle - Eyck Frank: Deutschlands grosse Hoffnung. Die Frankfurter Nationalversammlung 1848/49 (Ism.: Erődy Gábor) 156/I
158 TÖRTÉNETI IRODALOM radikális támadásokkal szemben egyaránt megvédje. Fenntartásait is jelezve, összességében pozitívan értékeli a szélsőséges elemeket kirekesztő, széles demokratikus alap megteremtésén fáradozó Blum, a Heckerrel és Sruvéval szakító és erős balközép- csoportosulás kiépítésére törekvő Raveaux, valamint a mérsékeltek és a baloldaliak között sokáig sikerrel egyensúlyozó, s így a parlamenti események és az össznémet politikai élet központi figurájává váló Heinrich von Gagern tevékenységét. A nemzetgyűlés munkáját tematikus egységekben tekinti át. Külön figyelmet szentel a birodalmi parlament és a különböző alkotmányos szervek közötti kapcsolat problémájára; a központi hatalom jellegének, megválasztása módjának s a fejedelmekhez fűződő viszonyának kérdésében kicsúcsosodó nézeteltérések elemzésére. Ismeretes, hogy a baloldal a meglevő német kormányok teljes kizárásával, azok befolyását kiküszöbölve kívánta megszervezni a birodalmi minisztériumot, s azt minden vonatkozásban a parlamentnek szere. volna alárendelni. A jobbközép egyik hangadója, Bassermann, polgárháborúval fenyegető kísérletnek nevezte és elítélte az ún. „parlamenti demokrácia” kiépítésére irányuló törekvéseket, és a fejedelmi kormányok által is elismert, a nemzetgyűlésnek felelős, de annak nem kiszolgáltatott központi hatalom létrehozását szorgalmazta, Eyck a szemben álló felek között közvetítő, a különböző javaslatokban előforduló elemek kombinálásával kísérletező Gagernnel szimpatizál. Leszögezi, hogy egy szövetségi állam keretében a szélsőséges nézetek összeegyeztetésére számos lehetőség kínálkozott, azok konkrét megjelölésére azonban nem vállalkozik. Bassermann interpretációját tekinti mérvadónak a súlyos következményekkel járó malmöi fegyverszünet vitájában. Szerinte a Dániával kötött kompromisszum - figyelembe véve a nemzetközi erőviszonyokat és a gazdasági szükségszerűségeket - elkerülhetetlen reálpolitikai lépés volt. Elveti a radikálisoknak azt az állítását, mely szerint Poroszország nem viselte szívén a német egység ügyét s a német nemzeti érdekeket. A szeptemberi frankfurti felkelést, majd az egység megvalósításának módjáról lefolytatott s a szövetségi állam (részei lettek volna a Habsburg-birodalom örökös tartományai is) híveinek győzelmével végződő október 19-i szavazást követően a parlamenti csoportok átrendeződése következett be, s e folyamatban a politikai-ideológiai vezérelv helyett az Ausztriához való viszony vált meghatározóvá. A pártok feletti pozíció elfoglalására törő Gagern, egyetértésben Schmcrlinggel a Habsburg-monarchia kizárását, illetve örökös tartományainak teljes beolvasztását egyaránt elutasította. Olyan megoldást keresett, melyben Ausztria fenntarthatja korábbi kapcsolatait a Habsburg-birodalom többi részével, de nem bomlik fel Németországhoz fűződő „örök szövetsége” sem. Eyck „gondolatgazdag” kísérletnek nevezi azt az elképzelését, mely szerint a német szövetségi állam és a Habsburg-monarchia német tartományai közötti föderációs kapcsolat jelenthette volna az igazi megoldást. A rendkívül bonyolult körülmények között megszületett birodalmi alkotmányt nem tartja életképesnek, mivel az szerinte túl keveset tett az egyes államok szabad együttműködésének előmozdítására, s ugyanakkor nem biztosította a központi hatalom számára sem az egyes államok meggyőzéséhez szükséges garanciákat. IV. Frigyes Vilmos azonban elutasította a császári koronát, s így az alkotmány kipróbálására nem került sor. Eyck egyetértéssel beszél az uralkodó döntéséről, azt nem személyes motívumokra, nem a porosz fejlődés hibáira vezeti vissza. Úgy látja, hogy a porosz király jobban felmérte a partikuláris szolidaritás erejét, mint a frankfurti képviselők, s ennek megfelelően figyelembe kívánta venni a fejedelmek véleményét is. Jogosan hárította tehát el szerinte azokat az „abszurd” kísérleteket, hogy kizárják az új Németország megalkotásából azokat a kormányokat, melyeknek részvétele az egység létrehozatalában számára nélkülözhetetlennek tűnt. Frank Eyck munkája a frankfurti nemzetgyűlés történetét minden korábbi vállakózásnál részletesebben folgozza fel. Elemzéseiben az egykorú konzervatívokhoz közel álló prekoncepciója azonban olykor az objektivitás rovására érvényesül, megállapításait a felvonultatott források nem minden esetben igazolják egyértelműen. Véleménye bővebb kifejtés hiányában néhány ponton egyszerű kinyilatkoztatásként hat, s nemegyszer siklik el a felmerülő ellentmondások mellett anélkül, hogy kísérletet tenne azok feloldására. A kötet az említett problémák ellenére is a német történelem és az 1848-as események iránt érdeklődők hasznos kézikönyve lehet. Erdődy Gábor
