Századok – 1979
Folyóiratszemle - Holodkovszkij V. M.: Finlangyija i Szovjetszkaja Rosszija 1918–1920 (Ism.: Menyhárt Lajos) 1127/VI
TÖRTÉNETI IRODALOM 1127 К M. HOLODKOVSZKIJ: FINLANGYIJA I SZOVJETSZKAJA ROSSZIJA. 1918-1920 Moszkva, 1975. 266 L FINNORSZÁG ÉS SZOVJET-OROSZORSZÁG 1918 1920. Korábbi monográfiájával összhangban a szerző ezúttal is legalább három fontos problémakör elemzésére vállalkozik. A finn-szovjet viszony alakulását meghatározó tényezők között előtérbe állítja a finnországi belpolitikai helyzet változásait, összefüggésbe hozza ezeket a térség nemzetközi-politikai helyzetének alakulásával, a nagyhatalmi orientáció módosulásával, és hangsúlyozza a finn-szovjet viszony normalizálásának jelentőségét az intervenciós kísérletek meghiúsítása, a belső ellenforradalmi erők felszámolása szempontjából. Az 1918-as esztendőt a finn forradalmi erők veresége, a német befolyás megerősödése jellemezte. Az ellenforradalom felülkerekedése következtében a szoyje telle ne sség határozott oroszellenességgel párosult, amelynek történelmi gyökereiig nyúlt vissza a szerző. A Kelet-Karéliát, sőt a Kola-félszigctet is magukbafoglaló nagy-finn terveket konzervatív német katonai körök támogatták ugyan - kiszorítandó Oroszországot a Baltikumból —, de a német külpolitikát meghatározó tényezők a brcszt-litovszki megállapodások szellemében mérsékletre intették a finn politikai vezetést, amelynek pozícióit von der Goltz katonái biztosították. A német diplomácia mérséklő fellépése természetesen nem volt önzetlen. A német vezetést az antant murmanszki jelenléte aggasztotta. Nem a szovjethatalom biztonsága, hanem saját hatalmi-politikai érdekei miatt, mivel ekkor a németek a nyugati hadszíntérre összpontosították erőiket, és átmenetileg konszolidált helyzetet akartak a baltikumi térségben. Ilyen megfontolások alapján javasoltak például területcserét, amelynek eredményeként a finnek lemondtak volna Viborg kormányzóságról (Petrográd biztonsága érdekében), a Pecsenga vidék vagy a murmanszki partok egy része ellenében. A túlzott finn követelések miatt a területcsere - mint ismeretes - nem valósult meg, ahogy az ugyancsak német közvetítéssel Berlinben megindult szovjetfinn tárgyalások is eredmény nélkül szakadtak félbe. Németország vereségét követően, Mannerheim régenssége idején, 1918-1919 fordulóján új bélés külpolitikai irányvonal kerekedett felül Finnországban. Előretörtek a burzsoá liberális erők, megélénkült a munkásmozgalom, mérséklődött a szovjetellenesség. A karéi nacionalisták aktivitása ellenére Mannerheim Petrográd elfoglalására irányuló terve részben azért bukott meg, mert nem volt szilárd belső bázisa, s ebben a szovjet hatalommal szolidáris finn szociáldemokrácia fontos szerepet játszott. Az antant-orientáció, amelyet az ország súlyos gazdasági helyzete is sürgetett, alapvetően hasonló következménnyel járt. Anglia ugyanis a bolsevizmussal szemben az oroszországi ellenforradalmi rendszereket (Kolcsak, Gyenyikin) tekintette a fő erőnek, amelyek nemhogy a nagy-finn terveket, de Finnország kiválását sem ismerték el. A brit diplomácia az orosz ellenforradalmi erőkre való tekintettel nem biztatta aktív szovjet-, ill. oroszellenességre Finnországot. Ezek a bel- és külpolitikai tényezők magyarázák, hogy a szovjethatalom sorsa szempontjából rendkívül kritikus időszakban, Jugyenyics Petrográd ellen indított offenzívája idején (miközben Gyenyikin seregei Moszkvát veszélyeztették) a finn vezetés nem használta ki a kínálkozó alkalmat, pedig a mérleg szerepét játszhatta volna az oroszországi ellenforradalmi és forradalmi erők küzdelmében. Mivel magyarázható a finn magatartás? Részben azzal, hogy sem Miller tábornok, sem Jugyenyics és a körülötte „várakozó” politikusok, különösen pedig Kolcsak nem helyezte kilátásba a finn burzsoázia nacionalista igényeinek kielégítését. Másrészt Finnország sem segélyt, sem biztatást nem kapott az antanttól az aktív szovjetellenes fellépésre. Ennek magyarázataként újszerű érveket is olvashatunk Holodkovszkij könyvében. Rámutat, hogy a térségben még ekkor is jelenlevő német katonai erők nemcsak az ellenforradalmak támaszát jelentették, hanem például az oroszellenes nagyfinn tervek realizálódása esetén Németország pozícióit erősíthették volna meg az antant és a burzsoá Oroszország rovására. Ugyanakkor az orosz ellenforradalmi erőknek az „egységes és oszthatatlan Orosz Birodalom” helyreállítására irányuló törekvései sem álltak perspektivikusan az antant érdekében. A szovjetellenesség mellett ezért hagyták meg a német erőket, ezért támogatták a függetlenné vált burzsoá balti országokat, köztük Finnországot. A Jugyenyics-offenzíva idején tanúsított finn magatartás magyarázatához az említettek alapján hozzátartozik, hogy a liberális burzsoázia megbékélni ugyan nem akart a szovjethatalommal, de egyedül hadjáratra sem vállalkozott ellene. Lényeges tényező
