Századok – 1979
Történeti irodalom - Wagner Ernst: Historisch-statistisches Ortsnamenbuch für Siebenbürgen (Ism.: Miskolczy Ambrus) 1119/VI
TÖRTÉNETI IRODALOM 1121 megváltoztatta a településszerkezetet és a népességmegoszlást. Igen érdekesen mutatja be a települések funkcióváltozását, azt, hogy miként Őrizték meg vezető szerepüket a volt szabad királyi városok, míg a taxalista helységeknek csak egyötöde vált közigazgatási és ipari központtá, ill. várossá. S hogy a jelen mennyire a múltra épül, mi sem példázza jobban, mint hogy ma az egykori Királyföldön kétszer olyan magas a városok aránya, mint a megyékben; a Székelyföld ebből a szempontból a két terület közt van. A települési formák és a falutípusok áttekintéséből alighanem joggal hiányoljuk R. Vuia, A. Golopentia, J. Conea munkáinak említését. A helynevek kérdésének részletesebb vizsgálatába nem bocsátkozik a szerző. Úgy véli, kritikailag kell újra átvizsgálni az eddigi irodalmat, mert „az utóbbi évszázadban csak kevesen tudtak ellenállni a nacionalista színezetű etimológia kísértésének” (18. 1.) Főleg a szász, ill. a német szakirodalmat idézi, pozitívan említi Szabó T. Attila munkásságát, és kritikusan méltatja Kniezsa Istvánét, mert „sok hipotézise tendenciózus, és szinte mindig a román kontinuitás-tant cáfolják”. (17. 1.) Wagner a kontinuitás tanával nem foglalkozik részletesebben. Azt sem részletezi, hogy milyen volt a magyar honfoglalókkal kapcsolatba került őslakosság. Jelzi, hogy az egyes erdélyi népek emlékét miként őrzi a helynévanyag. Említi a magyar honfoglaló törzsek emlékét őrző helyneveket, hangsúlyozza, hogy római eredetű viszont nem maradt fenn. Jelzi azt is, hogy a román történetírás vonakodva veszi tudomásul a magyarság 10. századi erdélyi megtelepedését. A helynevekben előforduló ,^omán” kifejezésnek pedig semmi köze ahhoz, hogy románok vagy magyarok az őslakosok, s általában az ilyen helynevek későbbi román megtelepedésre utalnak. A román, magyar és német helynévtípusok bemutatása után a helynevek mesterséges magyarosításáról, majd románosításáról ír. „A mai problemetikához” című alfejezetben pedig azt fejtegeti, hogy bár a kisebbség fogalma helyett bevezették „az együttlakó nemzetiség” kategóriáját, s ez - akaratlanul is - újból kifejezésre juttatja [az ebbe a kategóriába tartozók! „másodrangúságát”, és a diszkriminációt élteti tovább (3132. 1.), ugyanakkor többször is említi, hogy Románia az egyetlen kelet-európai ország, amelyben nem került sor kitelepítésekre, bár mint hangsúlyozza, a romániai németség élete korántsem volt mentes a nehézségektől. Igen kritikusan értékeli a mai helynévhasználatot. A közigazgatás múltját áttekintő fejezetben elutasítja^ azt a vélekedést, amely a szász és a székely szék szervezetet az erdélyi őslakosságtól eredezteti. A kötet bevezetése a történeti-statisztikai és a kvantifikációs vizsgálódások értelméről és hasznáról győzheti meg az olvasót. Először a lehetséges forrásokat tekinti át, a dézsmakimutatásoktól a népszámlálásokig. Említi az adókimutatásokat, és - nem tudni, miért - külön ír az 1784., 1791., 1829-39. évi adóösszeírásról, holott ilyen összeírások a 18. század második felétől 1848-ig rendszeresen készültek (s korántsem a diéta beleegyezésével), mégpedig úgy, hogy a rektifikátorok a katonai év elején kiszálltak, és a falusi elöljárók eskü terhe mellett jelezték az egyéni adófizetők adótárgyaiban történt változásokat. A népszámlálások rövid jellemzésével kapcsolatban viszont a munkának azt a hiányosságát lehetne szóvá tenni, hogy nem kísérli meg a levéltári és kéziratos anyag áttekintését. Az 1850-es népszámlálás adatait is több forráskritikai észrevétellel lehetett volna bemutatni, hiszen a Bielz kézikönyvében és az eredeti táblázatokban szereplő adatok közt több eltérés is található, s lehetett volna az 1857-es népszámlálás adataiból közölni, ebből ugyanis községsoros adatokat is közöltek nyomtatásban, igaz, csak a közigazgatási szervek belső használatára. Ezek után következik - mint már utaltunk rá - az Erdélyt Románia központi tartományaként bemutató fejezet. A szerző a városi lakosság viszonylag magas arányában látja az erdélyi fejlettségi szint egyik mutatóját. A népességnövekedés regionális sajátosságait vizsgálva 1930 körül lát korszakhatárt, addig az egykori Királyföldön a legkisebb a növekedés üteme, utána itt a legnagyobb, és míg itt 1966-ban a lakosságnak majdnem 60%-a városban él, egész Erdélyben csak 41,5%-a. A népességnövekedést magyarázó természetes szaporulat becsléséhez Söllner adatai talán megbízhatóbb alapot jelentettek volna, mint amelyeket S. Becher könyvében találunk, és az 1870-es évek kolerajárványa után is célszerűbb lett volna évről évre kiszámítani az adatokat, annál is inkább, mert egyrészt ellenőrizni lehetett volna az 1840-es évek népmozgalmi adatainak hitelét, másrészt az erdélyi természetes szaporulat alakulását össze lehetett volna hasonlítani a magyarországival, ugyanígy a nyers születési és halálozási arányszámok trendjét. A migrációk irányát, etnikai sajátosságait a népszámlálások alapján rekonstruál a. Az 1966-os népszámlálás alapján jelzi, hogy a nagyobb városok lakosságának egyharmada helyi születésű, egynegyede pedig az utóbbi 6 évben költözött be. A belső vándorlást Hunyad és Brassó megye példáján
