Századok – 1979

Történeti irodalom - Wagner Ernst: Historisch-statistisches Ortsnamenbuch für Siebenbürgen (Ism.: Miskolczy Ambrus) 1119/VI

1120

TÖRTÉNETI IRODALOM

A szerző történeti-statisztikai bevezetőjében elsőként tett kísérletet eddigi ismereteink összefoglalására, méghozzá napjainkig vizsgálva az összes fontosabb kérdést. Vizsgálódásait a lehető legszűkebb értelemben vett Erdélyre korlátozza, nem foglalkozik a Paytium 1848-ig Erdélyhez tartozó részeivel sem. A bevezetés elsősorban a mai Erdélyt vizsgálja, történeti látószögből. Az erdélyi fejlődés legfontosabb sajátos jellemvonását a sok nemzetiséget és vallást egyesítő és megtartó mivoltában látja, s „ez az ország javát szolgálta, még ha az együttélés nem is volt mindig feszültségektől mentes”. Hangsúlyozza, hogy ennek az együttélésnek, a kölcsönhatásoknak és egymás kölcsönös gazdagításának a tanulmányozása éppen a sovinizmus és a nacionalizmus legyőzésének a szempontjából „nemzetek fölötti európai érdek”. (75.1.) Az oktatási viszonyokat vizsgálva pedig azt fejtegeti, hogy „ellentétben a korábbi időkkel, amikor a kisgazdaságokban és a kisipari vállalatokban természetesen az anyanyelvet használták, fennáll a veszély, hogy az együtt lakó nemzetiségek anyanyelvét kiszorítják a szakmaigazdasági életből, és azzal csak otthon, kulturális rendezvényeken és egyházi szertartásokon lehet élni. Ennek következménye az egész ország {Romániai számára szellemi szegényedést jelentene.” (91.)

Erdélyt mint Románia központi tartományát (Zentralprovinz)

mutatja

be. S bár nem kételkedik abban, hogy a 18. századra már román lett a lakosság többsége, és hangsúlyozza, hogy Erdélynek „a két román fejedelemséggel szoros gazdasági kapcsolatai voltak, történeti fejlődése hasonló, és már régóta élénk népességcserélődés érvényesül” (51.1.), úgy véli, „történetileg hamis” Erdélyt román országnak nevezni. (37. 1.) Ennek a szemléletnek a jegyében rekonstruálja azokat a mutatókat, amelyek Erdélynek mint sajátos önálló fejlődésű egységnek jelzik a határait. De azáltal, hogy vizsgálódásainak zöme az 1945 utáni korszakra esik, az 1918 előtti korszak rovására az összehasonlító vizsgálódások lehetőségét időben és térben is leszűkíti. Általában egyetérthetünk a dualizmus kori magyar kormányok nemzetiségi politikájának elmarasztalásával, de azzal már kevésbé, hogy Erdélynek a Monarchiában elfoglalt helyzetéből csak néhány politikai, ill.

gazdaságpolitikai

mozzanat köti le a figyelmét, s nem próbálja rekonstruálni azokat a mutatókat, amelyek jeleznék - korabeli kifejezéssel élve - a polgárosodóttság fokát, azokat a feltételeket, amelyek ennek a sajátos fejlődésű területnek kijelölték a helyét a Monarchia és Keict-Európa gazdasági műnk a megosztásában. A szerző szerint Erdély 1867 előtt és után csak peremterület volt, „nyersanyag- és élelmiszer-szállító szerepet szántak neki, a tőle nyugatra fekvő ipari területek ellátását”. (51-52.1.) Legsúlyosabb érve a vámháború, „Erdély létérdekei ignorálásának kirívó példája”, amikor a nagybirtokosok érdekeinek védelme miatt gyakorlatilag az erdélyi iparcikkek előtt lezárultak a román határok, az erdélyi ipar súlyos válságba került, és az erdélyi vállalkozók közül többen is a szomszédos Havasalfölden hoztak létre ipari létesítményeket. De vajon feltételezhetjük, hogy az összbrrodalmi célok megvalósítására törő birodalmi vezetés Kelet felé ne védte volna keleti tartományának érdekeit, nem is beszélve arról, hogy K. Müller

a 18. századra vonatkozóan más eredményekre jutott, mint E. Wagner. Nincs ugyan a vámháborút korszerű eszközökkel feldolgozó tanulmány, amely azt is bemutatná, hogy a romániai iparpolitikának mennyire állott érdekében a vámháború, de aligha helytálló a dualizmus korából csak a kisipar válságát látni. A fejlettebb területekkel való szoros kapcsolat rendkívül sok előnyt is kínált. A magyar kormányok iparfejlesztő politikájának pozitív hatása pedig Erdélyben is érvényesült, s amennyire azt földrajzi fekvése, munkaerő-lehetőségei és a piaci viszonyok engedték, megerősödött a modern kapitalista ipar, és vele együtt létrejött a munkásmozgalom korszerű harci formáival élő munkásosztály. A munka hiányosságának bibliográfiai vetülete, hogy az irodalomjegyzékben nem találkozunk Keleti Károly, Láng Lajos, Jekelfalussy József, Matlckovits Sándor fontosabb munkáinak a címével sem. Bár a Hóman-Szekfű-féle szintézist megtaláljuk, hiába keressük a Magyarság néprajzá-t, vagy a vitatható szemléletű, de szempontjai és kordokumentum jellege miatt fontos Magyar földrajz-ot. Igaz, arról sem feledkezhetünk meg, hogy marxista történetírásunk sajnálatos módon elhanyagolta az erdélyi gazdasági fejlődés korszerű kutatását, de azért a szerző az utóbbi évek magyar gazdaságtörténeti eredményeit jobban figyelembe vehette volna.

Mindennek a szóváté te lével a munka Erdélyre összpontosító szemléletének néhány vonását és konzekvenciáját szerettük volna érzékeltetni, a továbbiakban pedig felsorakoztatjuk fontosabb eredményeit és következtetéseit, amelyek többsége olyannyira a mába vezet, hogy - megfelelő tájékozottság hiányában - aligha mondhatunk róluk ítéletet.

A könyv az erdélyi helynév- és településtörténet főbb kérdéseinek áttekintésével indul. S rögtön arra hívja fel a figyelmet, hogy az iparosítás és az urbanizáció 1960-tól milyen nagy mértékben