Századok – 1979
Közlemények - Benczédi László: A rendi anarchia és a rendi központosítás tendenciái a 17. századvégi Habsburg-ellenes küzdelmeinkben 1038/VI
RENDI ANARCHIA ÉS RENDI KÖZPONTOSÍTÁS 1047 oldaláról is csakugyan irdatlan nehézségekkel kellett szembenéznie. Mellőzve most a külpolitikai tényezőket, valamint az ország háborús kiéltségéből következő (s pl. a hadak rendszeres zsoldfizctését, illetve ellátását egyszerűen lehetetlenné tevő) gazdasági nehézségeket, ebben a keretben elsősorban arra az ellenállásra kívánjuk felhívni a figyelmet, amelyet a rendi társadalom mindenféle centralizáló törekvéssel szemben kifejtett. Tudnivaló ugyanis, hogy a korabeli nemesi-rendi szemlélet - és nyomában többé-^evésbé az egész társadalmi mentalitás — merőben konzervatív irányú volt, minden tekintetben hátra, ti. az ,,elveszített” és utólag megszépített régmúlt felé tekintett, amely mint a tűztől, úgy félt bármiféle újítástól (korabeli szóval ,,novitas”-tól), úgyannyira, hogy a történetileg csakugyan újat, előremutatót is jobbára csak a „régi szokások”, a „régi királyok’’ által adott „régi szabadságok” helyre-, illetve visszaállításának a jelszava alatt lehetett vele elfogadtatni. A Habsburg-abszolutizmus, mint ismeretes, e jogvédő” nemesirendi felfogással az ún. Verwirkungstheorie-t, a jogeljátszás elméletét állította szembe, amely a Wesselényi-szefvezkedés egyfajta kollektív „büntetése”-ként, az összes magyarországi jogok, kiváltságok, privilégiumok érvénytelenné válásának fikciójából indult ki, ezzel akarván mintegy „tabula rasa ”-t teremteni a magyarországi politikai berendezkedés általa tervezett átalakításához. Ahogyan azt az egyik császári tisztviselő oly szemléletesen megfogalmazta, az abszolutizmus eljárását e téren csakugyan az a vágyálom hatotta át, hogy „a magyarok összes törvényeit a fejükön kellene elégetni”.23 Mármost eltekintve attól, hogy ez az óhaj a valóságban kivihetetlennek, az általa sugallt út pedig — mint azt egyebek között az abszolutizmus 1681. évi kényszerű meghátrálása is megmutatta — járhatatlannak bizonyult, nyilvánvaló, hogy Thököly, még ha akarta volna, sem követhette volna ezt az irányt. Részben a magyarországi nemesi társadalomnak a rendi értelemben vett „szabadságok” védelmére irányuló, alapjában véve konzervatív beállítottsága, részben a kuruc mozgalomnak „a testi és a lelki szabadságtalanság” leküzdését hirdető egész eszmei hagyatéka (amely Thökölyre a kuruc ellenállás korábbi időszakából már mintegy „kész formában” öröklődött át), nagy vonalakban kirajzolta azokat a határokat, amelyek között az állami és politikai berendezkedés tekintetében a kuruc fejedelem cselekvési szabadsága kockázat nélkül érvényesülhetett. Ilyen körülmények között Thököly és környezete előtt tulajdonképpen az a nem könnyű politikai feladvány állt, hogyan lehet ilyen politikai „terep”-en s ilyen eszmei örökséggel a magyarországi társadalmat egy olyan küzdelemre mozgósítani, amely az összes anyagi, társadalmi és eszmei erőforrások maximális összefogását, koncentrációját tette, illetve tette volna szükségessé. Az igazság az, hogy — mint azt elsősorban a szepesi kamara Thököly-kori forrásanyaga tanúsítja — a fejedelmi politika, az összes gátló körülmények ellenére, nem egy vonatkozásban vállalta ezt a kockázatot, s gyakran tette magát túl a korábbi országgyűléseken elfogadott és szentesített törvénycikkeken. A nemesi törvényesség megszegéséhez „kiskapu’’-ként nem ritkán az a formula szolgált, hogy ez vagy az az újítást tartalmazó, vagy éppen jogsértő” rendelkezés „sine sequela ulteriori” (azaz további 2 3 É^t a kijelentést állítólag a később Thököly szolgálatába szegődött Draheim Vilmos fiskális prefektus még Habsburg-császári szolgálata idején, 1680-81 táján Lipót előtt tette. Ld. a Draheimra vonatkozó tanúvallomásokból Lángh János tanúskodását 1683-ból. Egri állami levéltár, Egri Káptalan hiteleshelyi levéltára, Protocollum Seriale, S/364.
