Századok – 1979
Közlemények - Benczédi László: A rendi anarchia és a rendi központosítás tendenciái a 17. századvégi Habsburg-ellenes küzdelmeinkben 1038/VI
RENDI ANARCHIA ÉS RENDI KÖZPONTOSÍTÁS 1039 Wesselényi Ferenc nádor, illetve Zrínyi Péter horvát bán által vezetett „főúri”, avagy „mágnás-összeesküvés” címszava alatt tartja számon. Ennek a meghatározásnak azonban a magunk részéről két fogyatékosságát is látjuk. Mindenekelőtt: a mozgalom korántsem szorítkozott a főúri társadalomra, hanem (különösen a keleti 13 vármegyében) a megyei jómódú birtokos nemesség széles köreit is magával ragadta; másodsorban: a kezdeti titkos összeesküvés az események előrehaladtával egyre nyíltabb politikai mozgalomba váltott át, úgyannyira, hogy 1670 koratavaszán az már a szó szoros értelmében piaci szóbeszéd tárgyát képezte. Éppen ilyen megfontolásokból újabb történeti feldolgozásainkban az eddig használt „főúri összeesküvés” helyett inkább „rendi szervezkedéseként jelöljük a magyarországi Habsburg-ellenes mozgalom 1664 és 1670 közötti szakaszát. A korabeli viszonyok közelebbi vizsgálata más érvekkel is alátámasztja ezt az elnevezésben végrehajtott változtatást. Ha ugyanis a történeti következmények felől tekintünk vissza az 1670 előtti fejleményekre, úgy arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy a Wesselényiék által elindított akció éppen a mozgalom megyei, illetve köznemesi ^szárnya révén hagyott oly mély nyomot országunk történetében, amennyiben Zrínyi Péter Horvátországból kibocsátott felhívása nyomán éppen a-megyei nemesség 1670 tavaszán kirobbantott Tisza-vidéki felkelése volt az a tényező, amely a bécsi udvar tömeges retorzióját, közvetve pedig az abszolutisztikus kormányzat magyarországi bevezetését kiváltotta. Mindez más oldalról arra is felhívja a figyelmet, hogy a szervezkedés indítékait elsőrendűen nem egyes főurak egyéni ambícióiban kell keresnünk, hanem mélyebb rétegekbe, az osztályérdekek szférájába kell lehatolnunk — s ha így járunk el, akkor ezeket az okokat meg is találjuk a jómódú és vezető megyei nemesség bizonyos csoportjainak anyagi, társadalmi és politikai törekvéseiben. Ezek a törekvések pedig alapjában véve két forrásból táplálkoztak: egyrészt az 1663—64. évi török háború után megnehezült hódoltsági birtoklási viszonyokból következtek (amivel szemben a hódoltságszéli birtokosok, úgy érezték, a Habsburg-hatalom részéről nem kapnak elegendő védelmet), másrészt e nemesi csoportoknak abból az igényéből fakadtak, hogy a központi hatalom beavatkozását az élet más területein a lehető legszűkebb korlátok közé szorítsák vissza.1 Az a körülmény mindenesetre, hogy egyes vezető főurak különböző megfontolásokból eredő 180 fokos külpolitikai fordulata nem maradt meg az egyéni tervezgetések szintjén, hanem oly mértékben vált aktív történeti tényezővé, amilyen mértékben azt az 1670 tavaszi „forró” hónapok megmutatták, aligha magyarázható másként, mint azzal a ténnyel, hogy a fennálló viszonyok gyökeres politikai felforgatása egy meglehetősen széles, s amellett kellő hatalommal bíró nemesi réteg komplex törekvéseivel esett egybe. Ami mármost e jómódú birtokos nemesi réteg politikai törekvéseinek az irányát illeti, újabb kutatásaink nem hagynak kétséget afelől, hogy az 1670. évi nemesi felkelés hangadói — egyedül I. Rákóczi Ferenc, illetve az ő közeli hívei kivételével (akikről később még külön szólunk) — egyfajta török protektorátus alatti nemesi köztársaságot, „respublicá”-t akartak a megdöntött Habsburg-hatalom helyébe állítani. S ha ennek a köztársasági elgondolásnak a részleteit az események rohanó sodra s a felkelés gyors bukása nem is engedte kibontakozni, magának e republikánus programnak a tendenciája 4 középbirtokos megyei nemességnek a fentiekben összefoglalt érdekeltségére ld. Benczédi László Az 1670. évi tiszavidéki felkelés és társadalmi háttere, Századok, 1975, 537-544.
