Századok – 1979
Közlemények - Székely György: Politikai elmélet és politikai valóság a reneszánsz korában 1013/VI
1026 SZÉKELY GYÖRGY országon a főúri réteg hatalmi, vagyoni emelkedésének, jogi különállásának fokozódása. A 16. századtól a nagybirtokos réteg örökletes címekkel a nemesség alsóbb rétegei fölé emelte magát. A Habsburgok hol illetékesen, hol illetékesség hiányában, mindenesetre már a 15. század derekán kezdtek adományozni grófi (comes) címet, ami ezáltal elvált az ispáni hivataltól (eredeti értelemben vett comes). Hunyadi János és ivadékai V, Lászlótól 1453-ban a Beszterce örökös grófja címet nyerték. A korai 15. századtól a címet szinte családnévvé (Groff) tevő Szentgyörgyi és Bazini grófok, 1459-ben Frigyes császártól és tőle mint magyar királytól (!) egy-egy címereslevelet kaptak. A Frigyes császártól pénzverésre nyert felhatalmazás nem mehetett át a gyakorlatba Mátyás uralma folytán. Az öröklődő bárói (liber baro) címet legelőször a Jagellók adományozták (podmanini Podmaniczkyak legkésőbb 1506., Drágfiak 1507). A bárói réteg vagyoni és jogi helyzete kedvező volt, így hamar kiheverte Mátyás alatti korlátozását. A feudális uralkodó osztály felső csoportjának előkelőségét és hatalmát fokozta örökletes főispánságuk némely vármegyékben. Szapolyai Imre az 1460-as évek kezdetétől, majd Szapolyai István szepességi, Ernuszth János kincstartó 1470-től turóci, Bánffi Miklós 1471-től Arad megyei, Perényi Imre Abaúj megyei örökös főispán volt. Ebbe a fogalomkörbe tartozott, hogy a Szapolyaiak szepesi grófoknak írták magukat. Törvénytelen igényt támasztott az 1490-es évek elején Báthori István erdélyi vajda, amidőn — legalább az ellene panaszkodók tudomása szerint - magát örökös vajdasággal felruházottnak minősítette. Az 1514. évi megtorló törvény befejező részében éppen nem a köznemesi egyenlőség szelleme érvényesült, amennyiben a két rendi párt vezető egyéniségei öröklődő rangjukkal hangsúlyozták jelenlétüket: Perényi Imre, Abaúj vármegye örökös főispánja, Péter ispán, szentgyörgyi és bazini comes, Szapolyai János, a szepesi terület örökös ispánja. Ezekkel tehát nemcsak szemben, de akár vezetésük alatt állt politikai harcban Magyarország ún. köznemesi pártja (némely magyar polgári történetírónál: nemzeti, ezzel egybecsengően Georg Stadtmüller tollán: nationalmadj arisch párt). A politikai elmélet és a valóság ellentmondása azonban ez esetben elég hamar napvilágra került, más szóval a politikai alakulat egységes jellege hamar világosan lelepleződött. Ennek alapja az a körülmény volt, hogy a 15. századra a magyar birtokos nemesség vagyonilag erősen differenciálódott. Vezető, középbirtokos rétege (családonként 10 40 faluval) betöltötte a vármegyék szolgabíráinak tisztjét, ebből a rétegből valók voltak az országgyűlési követek. Ennek a rétegnek biztosított súlyt a vármegyei tisztikarban és a vármegyei törvényszék megerősítésével Mátyás király. Jóval többet tett azonban ki a kisnemesség néhány falvával és az ún. parasztnemesség néhány telkével. Ebből a belső ellentmondásból adódtak végső soron a pártbeli átcsoportosulások. Míg korábban a köznemesi párt vezetői általában a bárók ellen szónokoltak, idővel maguk is bárók járszalagjára kerültek. Egy-egy politikai ambícióját ezen a vonalon megvalósítani akaró báró, dúsgazdag középnemesek és a szegényebb nemesek így találkoztak Magyarországon a 15—16. század fordulójának évtizedeiben a nemesi egyenlőség hamis tudatában és a Habsburg-ellenes feudális nemzeti jelszavakban. Az ideológiákban megmutatkozó különbségek kellő magyarázatot találnak az eltérő életpályákban. A német lovagi politikusokkal és centralizálni akaró ideológusokkal szemben a magyar köznemesi rendi párt vezetői jellegzetes gazdagodásukkal tűntek fel. Közülük méltán került az élre — körükben — fölényes műveltségével Werbőczi István, aki országgyűlésen fellépve mint kúriai jegyző lett a nemesi rend vezéralakjává, meg-
