Századok – 1979
Közlemények - Székely György: Politikai elmélet és politikai valóság a reneszánsz korában 1013/VI
POLITIKA A RENESZÁNSZ KORÁBAN 1025 felfogás, hogy az uralkodó minden jog forrása, gyorsabban terjedt el a német tartományok igazságszolgáltatásában és igazgatásában, és előnyösen hatott ezek rendszeres kormányzatára. A központi hatalom viszont ebből hasznot nem húzott. Az egyes fejedelmek a saját tartományukban magukat tekintették a római jog szerint legfőbb tekintély forrásának — de ragaszkodtak a császárhoz fűződő viszonyuk feudális, hagyományos jellegéhez. Ez a tényleges helyzet érthetővé teszi a császárságpárti Hutten római jog-ellenességét, s azt, hogy hangsúlyozta germán lovag voltát, hogy felelevenítette a Róma ellen küzdő Arminius „német ” hős emlékét. Werbőcziéknél azonban nem erről van szó. Itt, a még fejletlenebb polgársággal rendelkező magyarországi társadalomban a római jogtól való elhatárolódás az udvari párt mellett álló központi szervekkel való szembenállást jelentette, a központi hatalom további lebontásának célzatát sejteti. A társadalmi szempontból Magyarországhoz legközelebb álló Lengyelországban a nemesi nacionalizmusnak megfelelő ideológia mint szarmata teijedt. A római jog elfogadásának Lengyelországban csak rövid életű és bizonytalan nyomai vannak a 15. századvégén, ez Jan Ursinus nevéhez fűződik. Csak 1530-ban alakult az első római jogi tanszék a krakkói egyetemen. Még északabbra is elterjedt az uralkodó osztály dicső őskeresése, a svédek archaizáló gót és vandál eredeztetése. A svédek korabeli fejlődési tendenciája azonban társadalmi szempontból szabadabb volt, és az őskeresés inkább hatalmi igényeket támasztott alá. A magyar feudális jog így szembekerült a római joggal. Ezt magánjogi szempontból keserűen észrevételezte Balassi Bálint, a 16. századi magyar művelődés büszkesége. A költő rámutatott, a Werbőczit dicsőítő verssorokkal ellenkező hangsúllyal: „Mert az mi az törvén dolgát illeti, nem azért hozom elő az Justinianus írt törvényét, hogy az Tripartitum ellen valamit magamnak használhatnék avval, mert tudom, hogy annak semmi ereje nincsen Magyarországban,... ”. De ez csak következménye volt az eltérő közjogi helyzetnek. Ez utóbbinak legsajátosabb vonásait Werbőczi Hármaskönyvében, az ún. Szent Korona-elméletben foglalta össze. Ez lényeges tartalmát tekintve szentesíti a parasztok kitaszítását a „nemzetből”, az állampolgárok sorából, másfelől a „nemzet” tagjainak, az előjogokkal rendelkező nemeseknek a formális egyenlőségét (una et eadem libertas) kívánta bizonyítani, beleértve a legszegényebb nemeseket is. Ennek megfelelően a nemesi előjogokat (királyi bíróság alá tartozás, személyes szabadság, adómentesség, ellenállási jog) valóságként tüntette fel. A szerkesztő már mint „szokásjogot” fektette le a nemesség akkor folyó, győzelemmel még egyáltalán nem végződött harcának céljait. A társadalom tényei alapján azt kell mondanunk, hogy ez politikai elmélet volt, amitől lényegesen eltért a politikai valóság. A 15. század során ugyanis a bárók rétege váruraság, hatalmas földbirtokok (egyenkint legalább 40 falu, olykor több mezőváros), állami tisztségek, jövedelmező zsoldostoborzó megbízatások, a Jagellók alatt még királyi jövedelmek zálogbavétele alapján is gazdagodott. Társadalmilag is megalapozott volt, nem üres jogi aktus, hogy a 15. század derekától külön főrendi jogállásukat ismerték el. 1459-ben törvény szól a többi nemesek fölé emelkedő nemesekről, figyelembe véve bárói vagy más rendi állásukat (statum baroniae seu alium honestum statum). A mátyási centralizáció ezt nem számolta fel. A főrendek előjoga volt, hogy vérdíjuk összege, esküjük értéke, feleségük hitbére többet ért a köznemesénél. Politikai előjoguk volt, hogy az országgyűlésre személyükre szóló meghívót kaptak a királytól. A késői feudális társadalom jellemvonása volt Magyar
