Századok – 1979
Közlemények - Székely György: Politikai elmélet és politikai valóság a reneszánsz korában 1013/VI
POLITIKA A RENESZÁNSZ KORÁBAN 1019 osztállyal szemben. Mégis — vagy éppen ezért is — a tartomány úri erők törtek előre, s 1424-ben a választófejedelmek igényt emeltek a birodalom kormányzatában való részvételre. Zsigmond németországi uralmának utolsó tíz esztendejében állt elő egységesítő reformtervekkel, hogy a birodalom gyengülő épületét megtámassza. Az 1427. évi birodalmi hadiadó a fejadó, vagyonadó és bevételi adó keveréke volt, ennek a husziták elleni háborúra szedése főleg amiatt vallott kudarcot, mert hiányzottak a végrehajtás szervei. Még átfogóbb tervezetet dolgozott ki Zsigmond 1434-ben a birodalom reformjára, a belső béke, a belharcok megszüntetése érdekében, kitérve a pénzérmék kérdéseire és az igazságszolgáltatásra. Ekkor meg is maradt tervezetnek, s amikor 1437-ben sikerült a birodalmi gyűlésen megtárgyaltatnia, a reformprogram meghiúsult a fejedelmek és a városok ellentétén. A fejedelmek ugyanis az alkalmat arra akarták kihasználni, hogy a városok rovására növeljék a tartományúri igazságszolgáltatást. A király, a császár tehát minden országában végül is kudarcot vallott, mert nem számolt eléggé a társadalom átalakulásával, retrográd erőket támogatott, vagy azoknak teret engedett, a haladókkal pedig szembefordult, vagy legalább elmulasztotta támogatásukat. Ez vezetett — egyéb eltérő adottságok mellett — Németország államkormányzati rendszerének eltávolodására a nyugati országokétól. Megmutatkozott mindkét tájon az elmélet, a szakképzettség visszahatása az intézmények kibontakozására (pl. legisták, római jogi oktatás), de esetleg ellenkező előjelű politikai funkcióval. Ami Franciaországban az állami központosítást, az német földön a tartományi különállás államszerű megalapozását eredményezte. A Német—Római Birodalom nagy sorskérdése ezértjovábbra is az volt, meg tud-e újulni korszerű szervezetben, vagy széthullik. Ilyen kísérletek és elgondolások több nemzedék politikai történetét jellemzik, és újabb meg újabb rétegek játszanak bennük főszerepet. A hatalmi hierarchia csúcsán álló császárság már nem játszott kellően kezdeményező szerepet, maga is a családi hatalom, családi tartományok kiépítését — tehát végeredményben a birodalom belső széttagolódását siettető folyamatot — tartotta szem előtt. A kezdeményezés ezért egy szinttel lejjebb adódott, a választófejedelmek körében. A vezéralak, a grófi származású Berthold von Henneberg (1441 vagy 1442—1504), főpapi pályán mozgott. Mégis talán fontosabb, hogy jogot tanult Erfurtban és Itáliában. Henneberg 1474-ben mainzi dékán-kanonok, majd 1484-ben ugyanott érsek, ezáltal választó feje de lem lett. Mint ilyen a fejedelmi reformpárt vezetőjévé emelkedett. Törekvésük az volt, hogy az új gazdasági és politikai fejleményekhez igazítsák a hanyatló birodalmi hatalmat. Ennek a körnek megfelelően képzelték el ezt, nem elsősorban a császári hatalmat akarták erősíteni tehát, hanem a fejedelmek, legfeljebb a rendek javára igyekeztek megvalósítani a korlátozott központosítást. 1486-ban kihasználták III. Frigyes császár nehézségeit, amiket a Magyarországgal vívott háborúja okozott, és Berthold von Henneberg a frankfurti birodalmi gyűlésen kicsikarta a tízesztendős tartományi békét, ezáltal tilossá vált a magánháború. Ezen a frankfurti birodalmi gyűlésen érlelődtek meg a fejedelmi reformmozgalom előrehaladásának feltételei. Királlyá választották I. Miksát, ami elősegítette, hogy Henneberg kikösse magának a birodalmi kancellária vezetését. 1486 óta volt továbbá szász választófejedelem Bölcs Frigyes, aki a fejedelmi reformpárt másik vezetője lett. Ettől kezdve a birodalom reformjának hullámzó kísérlete töltötte be Henneberg utolsó évtizedeit. 1495-ben ki tudta használni L Miksa pénzügyi nehézségeit és külpolitikai helyzetét, ezáltal a wormsi birodalmi gyűlésen keresztül vitte az örök tartományi békét, a 5 Századok 1979/6
