Századok – 1979
Tanulmányok - Palotás Emil: Célok és a történeti realitás. Osztrák–magyar gazdasági törekvések a Balkánon a berlini kongresszus időszakában 983/VI
1006 PALOTÁS EMIL árucikkek listája külön szívós alku tárgyát képezte), és az engedmény mértékét is leszállította 50 százalékra. A szerződés ugyanezt az elvet alkalmazta, amikor kölcsönösségi alapon vámengedményt adott a legfőbb szerb kiviteli cikkre, a sertésre, valamint vámmentességet néhány egyéb mezőgazdasági termékre - kiküszöbölve ezáltal az egyoldalú kedvezményezettséget. Az áruforgalom túlnyomó részénél alkalmazandó általános vámtarifa tételeit az addigi de facto helyzet figyelembevételével szabták meg: osztrák—magyar részről eredménynek könyvelték el, hogy a vámemelések nagy általánosságban nem voltak tetemesek. Az viszont kétségtelenül a Monarchia sikere volt, hogy az eredeti célkitűzéssel összhangban a szerb kiviteli vámokat a szerződés egész idejére megkötötték, és e téren végre rendezett jogállapotot teremtettek. A szerbeknek tett engedmények közül két dolog érdemel még külön említést: a belső fogyasztási adók addigi rendszerének meghagyása (az ún. oetroi-t a belgrádi kormány előszeretettel rótta ki azon árucikkekre, amelyeket Szerbiában nem termeltek, hanem kizárólag Ausztria— Magyarországból importáltak) és az állami monopólium bevezetésének engedélyezése a dohányra, a sóra és a lőporra — mindkettő a szerb kincstár érdekeinek óvását szolgálta. Talán ennyi elegendő annak érzékeltetésére, hogy az 1881. május 6-án aláírt osztrák-magyar—szerb kereskedelmi szerződés50 lényegében szabályos kompromisszum, amely mindkét szerződő fél számára tartalmaz kedvező momentumokat. Ha a végeredményt a kiindulással vetjük egybe, úgy nem lehet kétséges, hogy sokkal inkább a szerbek elképzelései teljesültek, semmint az osztrák-magyar félé, még akkor is, ha az eredendően irreális vámuniós elképzeléstől eltekintünk, és csak az 1879 májusi programot vesszük alapul. Szabályos tarifaszerződés jött létre, amit egyenlőségi alapon kötöttek meg, és amely a szerb kivitelnek messzemenően kedvezett, azonkívül segített a fejedelemség vámbevételeit megnövelni. Az utókor számára félrevezető lehet a szerződés fogadtatása mindkét részen. Hogy a várakozásaiban mélyen csalódott hazai közvélemény előtt bizonyítványát valahogy szépítse, a szerződés parlamenti vitájában mind az osztrák, mind a magyar kormány erősen kiemelte az elért különleges határforgalmi kedvezmények nagyszerűségét. Ezt érthető taktikai túlzásnak kell tartanunk. Az ellenzék a belgrádi szkupstinában szintén taktikából túlzott (de ellenkező előjellel), amikor ugyanezen ponttal kapcsolatban megjósolta, Szerbia hamarosan a hatalmas szomszéd gyarmatává válik majd. És mi történt a valóságban? Egyetlen apró tény felemlítése elegendő a hírhedt klauzúla szerepének tisztázására: a szerb statisztikára hivatkozó vizsgálat szerint az 1881 utáni évtizedben Szerbiába vitt osztrák—magyar exportból mindössze 3% élvezte a kivételezettségre alapozott kedvezményt.51 Még ha feltételezzük is, hogy e szám nem feltétlenül pontos, az arány akkor is sokatmondó: aligha támasztja alá azok véleményét, akik Szerbia gazdasági önállóságának „elvesztését” a quasi-határforgalmi kedvezményből vezetik le. Az ország politikai tekintetben valóban függő helyzetbe került Ausztria— Magyarországtól 1881 után (egy Milán által kötött titkos szerződés eredményeként), ám ebből a kettősmonarchiának közvetlen gazdasági haszna nem származott; sem a kereskedelmi kapcsolatok jellege, sem az áruforgalom volumene nem szenvedett minőségi változást a szerződést megelőző állapotokhoz képest (ha csak azt nem számítjuk, hogy az 5 0Bittner Nr. 4290. 51 Láng L.: A vámpolitika az utolsó száz évben. Budapest, 1904. 354.
