Századok – 1979
Tanulmányok - Palotás Emil: Célok és a történeti realitás. Osztrák–magyar gazdasági törekvések a Balkánon a berlini kongresszus időszakában 983/VI
1000 PALOTÁS EMIL Amikor azután a tárgyalásokat sürgető szerbekkel Schwegel osztályfőnök közölte, hogy Ausztria—Magyarország a vasútépítésnek adja az elsőbbséget, a csalódott Ristic késlekedés nélkül visszautasította, hogy a vasútról kétoldalú tárgyalásokba bocsátkozzon; erre szerinte csakis a négy érdekelt ország közös tárgyalásai nyújtanak alkalmas keretet. Ugyanakkor leszögezte, azonnal kész megkötni a kereskedelmi szerződést.32 Ristic magatartását Szerbia súlyos gazdasági (elsősorban pénzügyi) helyzete magyarázza: az egyelőre csak terheket jelentő vasútépítés helyett az állami bevételeket kellett sürgősen megnövelni. Ám ezt akár vámok, akár a belső fogyasztási adók emelése révén, akár pedig állami monopóliumok bevezetésével kívánták elérni — mindenképpen Ausztria-Magyarország hozzájárulására volt szükség. 32 Ristic 1879 február 27-i levelét közli Zivanovic M.: Prilozi za proucavanje pitanja imperialistiékog prodiranja Austro-Ugarske u Srbiju od Berlinskog kongresa 1878 do zakljuéenja trgovinskog ugovora 1881. In: Gradje istoriskog instituta SAN. Knj. 8. Beograd, 1956. 135-137. 33 AZ 1879. április 22-i ülés jegyzőkönyvéhez ld. 15. sz. jegyz. 34Ministerrat für geminsame Angelegenheiten. R.M.R.Z. 237. Protokoll vom 1. Mai 1879. HHStA PA XL/291. A belső viták rendezésében fontos határkő a közös minisztertanács 1879 április végén tartott üléssorozata, amikor sor került több régóta húzódó probléma lezárására. Az egyik ilyen kérdés a szerb kereskedelmi szerződés ügye volt. Az események alakulása végre jobb belátásra bírta az osztrák minisztereket: az április 22-i ülésen közölték, „a magyar kormány ellentétes álláspontja és Szerbia ellenállása miatt’” egyelőre letesznek a vámegyesítésről. A kényszerű engedményt ugyanakkor megpróbálták kizárólag a formára korlátozni. Chlumecky kategorikusan kijelentette: változatlanul ragaszkodnak ahhoz, hogy Ausztria—Magyarországnak a fejedelemségben kiváltságos kereskedelempolitikai helyzetet kell biztosítani; ha tehát kereskedelmi szerződést kötnek, abbamgondoskodni kell olyan cikkelyekről, amelyek az osztrák—magyar exportnak különleges kedvezményeket nyújtanak. A megvalósítást a miniszter nagyon egyszerűen képzelte el: ha a két állam közös határán átmenő egész forgalomra kiteijesztik az előirányzott határforgalmi könnyítéseket, akkor a Monarchia olyan előnyhöz juthat a fejedelemségben, amit ott egyetlen más hatalom sem igényelhet magának, még a legnagyobb kedvezmény címén sem. Mivel a kivételezettség elérésére kitalált új formula a magyar érdekeket nem veszélyeztette, a magyar kormány azt nem ellenezte. Tisza szerényen csupán azt óhajtotta, hogy az új szerződést Szerbiával a fennálló status quonál „lényegesen kedvezőbb” feltételek mellett kössék meg.33 A másik döntésre érett probléma, Bosznia és Hercegovina sorsának eldöntése az osztrákok számára kedvezőbb eredményt hozott: határozott fellépésükkel (és Ferenc József erős támogatásával) keresztülvitték az okkupáit tartományok gyors beolvasztását a közös osztrák—magyar vámterületbe. Az eredmény, ha kárpótlást nem is, de legalább némi vigaszt nyújtott a szerb vámunió feladásáért cserébe. A beolvasztást a Tisza-kormány minden eszközzel elodázni igyekezett, a közös és az osztrák minisztériumok sürgetéseinek nyolc hónapon át szívósan ellenállt. Végül mégis engedni kényszerült: megígérte, hogy az okkupáit tartományokkal kapcsolatos vám- és pénzügyi problémák rendezéséről, az adórendszer és az állami monopóliumok egységesítéséről törvényjavaslatot terjeszt elő a parlament őszi ülésszakán.34 Erre valóban sor került; az 1879. december 20-án
