Századok – 1979
Tanulmányok - Lackó Miklós: A 100%. Ideológia; kultúra; irodalom. – Adalékok Lukács György publicisztikai működéséhez az 1920-as évek második felében 43/I
94 LACKÓ MIKLÓS műve. De Dantonnak oroszlánrész jut ennek a döntő csatának, a forradalom megmentésének szervezésében és keresztülvitelében. Ellentmond a kép az előbb rajzoltnak? Igen: ha — polgári módon - a hős Jelkében” keressük cselekvéseinek kulcsát. Akkor itt van a vérszomjas, a szeptemberi Danton az egyik, az „irgalmat” követelő Danton a másik oldalon; a tetterős, a győzelem organizátora 1792-ben és a fáradt kéjenc 1793-ban. De ha mint marxisták a felület alatt működő társadalmi erőket vizsgáljuk, akkor nem látunk ellentmondást: Danton zseniális és tetterős, amíg osztályával ki kell verekednie a maga céljait, e célok elérése után élvezpi akarja a győzelem gyümölcseit; nyugodtan vérpadra küldi osztályellenségeit e cél elérése kedvéért, de nem hajlandó vért áldozni más osztályok győzelme érdekében. Danton ellentmondásai osztályának ellentmondásai: az intelligencia forradalmi szerepének ellentmondásai a tőkés társadalom keletkezési vajúdásainak, a polgári forradalmak történetében. A nagy francia forradalomtól egészen a ma lejátszódó gyarmati forradalmakig mindenütt találkozunk ezekkel az ellentmondásokkal. Persze azzal a lényeges különbséggel, hogy amint semmiféle polgári forradalom nem érte el és nem fogja elérni a nagy francia forradalom nagyszerűségét (éppen azért, mert a plebejus rétegekből közben osztálytudatos proletariátust teremtett a tőkés termelés fejlődése), úgy az intelligencia képviselői mindinkább Danton végső fejlődésének paródiáját játsszák meg és mindinkább kivesz belőlük az 1792-es Danton erélye és államférfiúi éleslátása. Most válik egészen érthetővé, miért koncentrálódik a Danton-legenda Danton halálára. Itt van az a pont, ahol az elégedetlen intelligencia magára ismer Dantonban, ahol saját sorsának hatalmas történelmi szimbólumát látja benne. (Marx persze az 1792-es Dantont emeli ki, különösen 1848-as írásaiban.) Ennek a Danton-legendának része Georg Büchner most előadott színműve. Büchner a két francia forradalom közötti (az 1830-as és az 1848-as) német fejlődés primitív fokának megfelelően, még az összes alsó rétegek forradalmában hitt a megkövesedett német hűbéri abszolutizmus ellen. „Béke a kunyhóknak, harc a paloták ellen” írja mottónak egyik röpiratára. És fiatalon, alig 24 éves korában hal meg Zürichben, száműzetésben. De a Danton-dráma mély forradalmi pesszimizmussal van telítve. A forradalmi intellektuel, Büchner már előre átéli osztályának szomorú szerepét abban a forradalomban, amelyet maga igyekszik előkészíteni, amelyért fiatal életét feláldozza. Ez a költői éleslátás okozza műve hosszú feledettségét. Az 1848-at megelőző mély erjedési folyamat tele van harci kedvvel, optimizmussal, társadalomkritikával, nem hajlamos önmarcangolásra. És még 48 után is a német intelligencia kisebb része vagy Marxszal vagy Lassalle-lal harcolni kész 48 megismétléséért, nagyobbik része mindjobban a Bismarck-féle, felülről csinált nemzeti egység sorába kerül. Csak amikor a német kapitalizmus viharos fejlődése újra forradalmi helyzeteket kezd teremteni, amikor ennek következtében az irodalom is szembehelyezkedik a 70 óta uralkodó hivatalos költészettel, jön fel Büchner napja is. A 90-es évek naturalista költészete kezdi először megbecsülni. De az 1918 körüli idő expresszionista, állítólagos forradalmárok irányzata teszi őt igazán klasszikussá. Érthető, hogy fáradt, önmarcangoló pesszimizmusa, a világot káosznak tekintő látása miatt ősüknek tekintették őt. Érthető, de nem fejezi ki a tényeket még sem. Mert ahogy már Büchnerben is kifejezésre jutó Danton-legenda alapos lefokozását jelenti az igazi, a történelmi Dantonnak, úgy a Büchner-féle pesszimizmus, az elszigetelten küzdő és magányosan
