Századok – 1978
TÖRTÉNETI IRODALOM - Die USA und Európa 1917-1945. Studien zur Geschichte der Beziehungen zwischen den USA und Európa von der Grossen Sozialistischen Oktoberrevolution bis zum Ende des zweiten Weltkrieges (ism.: Barabás László) 980
981 TÖRTÉNETI IRODALOM döntött, már nem a múlt századi klasszikus izolacionalizmusra utal. Sőt, elzárkózásról már egyáltalán nem lehet beszélni - véli Basier. A hangzatos jelszavak azonban, amelyek a 19. század amerikai külpolitikáját idézték, Európára vonatkoztatva csak részben voltak helytállóak. Basier az európai relációkat az amerikai külpolitika egészéből kiszakítva szemléli, ezért a csak a dollárdiplomácia által megkövetelt minimumot alig túlhaladó - a szovjetellenességet támogató - amerikai politikai jelenlétet és aktivitást rosszul értelmezi. Nem úgy értékeli, ahogy pedig a valóságban történt, hogy az USA saját érdekeinek jobban megfelelő más világrészek felé - Latin-Amerika, Távol-Kelet - fordult, külpolitikai aktivitását tehát nem vesztette el, csak „átcsoportosított", hanem úgy fogja fel, hogy fenntartotta a háború alatti európai aktivitás szintjét, csak most más - gazdasági - eszközöket tolt előtérbe. Az USA európai politikai tevékenységének jelentős visszaesése és az ezáltal dominánssá váló gazdasági kapcsolatok valóban kelthetnek ilyen látszatot. Hella Bünger tanulmányának témáját a 20-as, 30-as évek fordulójának időszakából merítette, amikor még sok vonatkozásban az első világháború utáni rendezés szelleme kísértett. Ilyen akut nehézségnek bizonyult a német jóvátétel kérdése is. A tanulmány középpontjában a Hoover-moratórium, annak előkészítése és következményei állnak, amelyek újabb bizonyítékot szolgáltatnak arra, hogy az Egyesült Államok a közvetlen gazdasági érdekeihez kapcsolódó politikai tevékenységén túl -Európára vonatkoztatva — „csak" a kommunista- és szovjetellenességet támogatta, ez esetben a német imperializmus erősítésével. Ezzel azonban jelentős mértékben hozzásegítették Németországot, ha csak áttételesen is, egy újabb világméretű fegyveres konfliktus kirobbantásának lehetőségéhez. A három utolsó tanulmány már a második vüágháborúhoz kapcsolódik. Olaf Groehler azt vizsgálja, hogyan vélekedtek Németországban az USA haderejéről 1933 és 1941 vége között. Ismerteti azokat a forrásokat, amelyekből az információk származtak és azoknak a német intézményeknek a felépítését, amelyek a szerzett adatokat és információkat feldolgozták és értékelték. Ez az értékelés 1933 és 1936 között így hangzott: csekély létszám, gyenge felszereltség, nem jelenthet veszélyt Németország számára és egyébként is az első világháborút követő amerikai magatartás alapján jóindulatú semlegességet remélt politikájához. A szerző szemléletesen mutatja be, milyen önáltatásban ringatták magukat a németek, amikor az USA hadipotenciájáról vagy Lengyelország megtámadása után esetleges semlegességéről volt szó. Bár a német katonai attasé, Boetticher információi tényszerűen igazak voltak, mégis azt a tévhitet sugallmazták a német vezérkarnak, hogy az Egyesült Államokban a döntés nem a politikusok, hanem a katonák kezében van, akik a kormánypolitikával ellentétben támogatták a németek újrafelfegyverzését. A szerző helyesen emeli ki tanulmánya végén, hogy a nácik számítása nem azért nem vált be, mert az USA a vártnál gyorsabban futtatta fel hadiipari termelését, és hamarabb jelent meg jelentős erőkkel az európai hadszíntéren, hanem elsősorban azért, mert a Szovjetunió nem roppant össze az 194l-es hadjárat során, amire pedig sokan számítottak, és ezzel időt nyert saját maga és a szövetségesek számára. Az Egyesült Államok és Franciaország második világháború alatti kapcsolatain mutatta be Bernd Jeschonek azt, hogy miként akart az USA nyugati szövetségesei szorult helyzetéből a saját maga számára hasznot húzni. A szerző a két állam háború alatti kapcsolatait három periódusra bontja: az első az USA hadbalépéséig tart, amikor Franciaország a német támadással szemben minden segítség nélkül marad, viszont Észak-Afrika kormányzójának, Weygandnak a gyengeségét az USA kamatoztatni akarja; a második az észak-afrikai partraszállásig tart, amikor már számolnak a franciákkal, meg akarják nyerni támogatásukat, nehogy még ellenük is harcra kényszerüljenek a térségben, de emellett nem szorul háttérbe a saját érdekeltség és befolyás növelésének szempontja sem; a harmadik a de Gaulle vezette ideiglenes kormány elismeréséig tartott, amellyel kapcsolatban a szerző bemutatja az amerikai imperializmus saját szövetségesével szembeni mohóságának és de Gaulle grandeur-jének összecsapását, mely utóbbi valóban Franciaország érdekeit képviselte és védte. Eva Seeber tanulmányának témája már túlmutat a világháborún és a békés korszak nehézségeire utal. Az első ENSz szervezet, az UNRRA szerepét vizsgálja az USA Szovjetunióval szembeni külpolitikájában az 1943. november 9-i megalakítástól az 1946. november 1-i megszűnésig. Vázolja a segélyszervezet célját és működésének mechanizmusát is, a fő hangsúlyt azonban a működési alapelvekre fekteti. Kiemeli, hogy a 44 tagország az alapító okmányban rögzítette, hogy a segély nem adhat alkalmat más országok belügyeibe való beavatkozásra, hogy a szervezet nyújtotta segélyt bármely fasizmus és háború sújtotta ország minden további feltétel nélkül megkaphatja, így a Szovjetunió is. Tekintve, hogy a szervezet összkiadásának 70%-át az Egyesült Államok viselte, az-amerikai politika
