Századok – 1978
FOLYÓIRATSZEMLE - Niederhauser Emil lásd Gonda Imre Nowhere at home. Letters from Exile of Emma Goldman and Alexander Berkman. (Lsm.:Jemnitz János) 974
TÖRTÉNETI IRODALOM 975 cári Oroszországban születtek, igen korán kerültek az Egyesült Államokba, mindketten fizikai munkások lettek, az 1880-as évek végén csatlakoztak az anarchista mozgalomhoz, az 1890-es években már ismert vezetői, sőt mártírjai is - amennyiben Berkman ekkor, 1892-ben került először 15 évre börtönbe, ahonnan 1906-ban szabadult. E. Goldman ekkor az 1900-as években már nemzetközi hírű anarchista. Az első világháború alatt mindketten internacionalisták és antimilitaristák maradtak. Álláspontjuk nem változott 1917-ben sem, azután, hogy az Egyesült Államok is hadba lépett. Anarchista lapokat szerkesztettek, előadásokat tartottak, előadó körutak tartására vállalkoztak mindennek egyik következménye azután az volt, hogy mindkettőjüket még 1917-ben bebörtönözték. A háború vége nekik nem hozott békét. Ök még mindketten börtönben maradtak, hogy azután 1919 őszén szabadulásukkor azonnal száműzzék őket az Egyesült Államok területéről. Mindketten 1920 januárjában átlépték Szovjet-Oroszország határát. Itt azonban szintén csak rövidebb ideig találtak maguknak otthont. Az 1921-es politikai viharok, az anarchista felkelések, megmozdulások, az anarchista mozgalom és a szovjet hatalom szembekerülése után csakhamar mindketten elhagyták az országot, hogy azután két évtizeden át országról országra vándoroljanak - anélkül, hogy miként a címadó szerkesztő mondta, „otthont" találjanak maguknak. Az igazsághoz viszont hozzátartozik, hogy a kérdéses 1920-1938-as korszakban, amelyből a levelek keletkeztek, a leghosszabb ideig mégiscsak Franciaországban éltek. A levelezők bemutatása után következnék a levelezés ismertetése. Ez az ismertetés azonban óhatatlanul hiányos lesz. Pusztán néhány fő tendenciára hívnánk fel a figyelmet, olyan reagálásokat idéznénk fel, amelyeket egyaránt jellemzőnek tartunk a kor problematikájának, s még inkább az anarchisták reagálásának megértéséhez. Mindenekelőtt a kötet jellegéhez. Mint a kötet szerkesztője hangsúlyozta, Emma Goldman egymaga legalább negyedmillió levelet írt — amit G. B. Shaw levelezésének mennyiségével lehet csak összevetni. Ez egyenes következménye volt annak, hogy a két anarchista vezető a száműzetésben már erősen korlátozott aktivitást fejthetett csak ki, még az előadások tartása is mindinkább „ünnepszámba" ment náluk, így a levelezés különösen fontossá vált számukra. A kiterjedt levelezésnek azonban ehelyütt csak elenyészően kis része kerülhetett a kötetbe, s minden hasonló esetben a válogató szempontjai a meghatározóak. Ezúttal a kötet középpontjába alighanem a szovjet valóság anarchista megítélése került. A szerkesztők az 1920-as evek elejéről Goldman és Berkman „kiábrándultságot" bizonyító leveleit közlik. S ez a kiábrándultság, úgy tűnik, meghatározó gondolattá vált náluk, különösen Goldmannál, ami nem csoda, hiszen azt hihették, hogy kronstadti követeikre, majd a Mahno-egységekre támaszkodva, a tényleges gyakorlatban is megvalósíthatnak valamit elképzeléseikből. Ε reményeik foszlottak szét, majd meggyőződtek arról, hogy a Szovjetunióban nem kerülhet sor eszméik kikísérletezésére. Ε főtendcnciák mellett azonban érdekesek a másodlagos reagálások is, ahogyan a belső elhatárolódások ellenére is mindketten hajlandók közösséget vállalni a baloldali eszerekkel, különösen Szpiridonovával, ahogyan elzárkóznak a mensevikektől, s ahogyan minden esetben lesújtóan nyilatkoznak az általuk is bírált szovjet kormánnyal szembeforduló Trockijról. Ami eszméik megvalósítását illeti, mindketten egyre inkább ráébredtek arra, hogy nagyon hosszú idő kell azok megvalósításához és ismét az eszmei előkészítésre helyzeték a hangsúlyt. Ennek során még az anarchista mozgalom belső ellentmondásaira is fel kellett figyelniük, ami megintcsak részben az orosz gyakorlathoz kapcsolódott, amikor - mint Berkman levelei tükrözték - az ő anarcho-kommunista elképzeléseivel szemben az individualista anarchisták szereplése aggasztotta őket. Az anarchista mozgalom szűkebb belső történetét azonban itt nem akarjuk minden részletében nyomon követni. Úgy tűnik, a modern Európa történetében még egy ízben jutottak az anarchisták komoly szerephez: Spanyolországban, ahol ismeretes módon komoly tömegbefolyással rendelkeztek. Berkman maga ismételten foglalkozott a gondolattal, hogy a helyszínre siessen, s sokat várt a spanyol mozgalomtól, de még inkább aggódott az ottani jövő miatt. Jellegzetes módon azonban aggodalmai kettős töltésűek voltak, s a baloldali erők konszolidálásától legalább annyira tartott, mint a jobboldali, fasiszta veszélytől. így azután az anarchista vezetők tulajdonképpen a korszak főproblémájával, a fasizmus és a demokratikus haladás konfrontációjával szemben értetlenül álltak. Általánosságban véve a leghatározottabban tagadták a kommunistákkal és a szociáldemokratákkal való együttműködést. Ez a tagadás részben anarchista alapelveikből következett, de mindezt őbennük személyesen az 1919 —192l-es orosz tapasztalatok, az orosz anarchista mozgalom visszaszorítása is fokozta. 11*
