Századok – 1978

BESZÁMOLÓ - Kerekasztal-vita az európai fasizmusokról (Balázs Ilona) 955

BESZÁMOLÓ 961 különösen 1936. februári választási vereségük után — erősen jobbratolódtak. Aktivistáikra nagy vonzerőt gyakoroltak a falangisták, akik meggyőzték őket arról, hogy a választásnak nem kell túlzott jelentőséget tulajdonítani és a dolgok végül is nem a cortesben dőlnek majd el. Mindez predesztinálta ezeket az irányzatokat a lázadáshoz való csatlakozásra, majd a nacionálszindikalista ideológia, a Falange és a Franco-klikk égisze alatti 1937. április 19-i egyesülésre. Ezt elősegítette a falangista ideológia többértelműsége, erőteljes és kifinomult szociális demagógiája is, a benne rejlő hatékony rendszerkonzerváló tartalommal. Mélyebb oka azonban mégsem itt keresendő, hanem a spanyol jobboldal tapasztalataiban és kényszerhelyzetében. Spanyolországban 5 év alatt három forradalom zajlott le. 1931-ben, a monarchia megdöntésekor a jobboldalt váratlanul könnyedén győzték le. 1932-ben meghiúsult a Sanjuijo vezette fegyveres visszavágási kísérlet. 1933-ban rendezte sorait és választási győzelmet aratott, ez azonban mégsem vezetett konszolidációjára, hanem az újabb, 1934-es forradalmi föllendülésbe és az asztúriai felkelésbe torkollott. A felkelést leverték, de nem tudták kihasználni a győzelmüket. 1935 ismét a baloldaliak sorainak rendezését hozta és az 1936 januári népfrontmegállapodást érlelte. Mindez összefüggött azzal, hogy a spanyol fasizmus nem tudott igazán jól hozzáférni a középrétegekhez sem. Ezek többsége a polgári baloldalt, jelentős kisebbsége pedig a CEDÁ-t, mint konzervatív pártot követte. A lázadók táborába így jelentős középrétegbeli erőket csak a jobbratolódó, részben fasizálódó konzervatív csoportosulások hozhattak. Ez volt az ő „hozományuk" a spanyol fasizmussal kötött házasságban, amint Francóé a fegyveres erő, a falangistáké pedig az ideológia. Ami a Komintern VII. kongresszusán adott és a vitaindítóban fölvetett fasizmusmeghatározást illeti: ez helyes, mivel pontosan világít rá a fasizmus nemzetközi, mindenütt jelenlevő és ható lényegére. Természetesen nem merítheti ki a fasizmus-jelenség teljes gazdagságát és sokrétűségét. Ezért megőrizve a meghatározást, tovább kell kutatnunk a részletek irányában. A meghatározás egy beszámoló része, az az egész kongresszusba illeszkedik, a kongresszus pedig csupán egy fontos mozzanata az egész akkori kommunista irányvonal fejlődésének. Nem lehet az egészből kiragadva vizsgálni. Még magának a kongresszusnak a tanulmányozása terén is nagy adósságaink vannak. Incze Miklós lényegében egyetértett Szántó György és Harsányi Iván felszólalásával. Szükségesnek tartotta hangsúlyozni a fasizmus kötődését a kapitalizmus mindenkor adott szakaszához. Ők a két világháború közötti válságszakaszt vizsgálták, de egy másik, újabb fejlődési periódusban — bizonyos feltételek visszatérése esetén, egy meghatározott válságszituációban — lehetséges természetesen hasonló jelenség, de már ennek az új szakasznak megfelelő - változott - formában. Ormos Mária elfogadta a válságstádiumról Szántó Gy. által mondottakat, főként azzal a kiegészítéssel, amelyet az előtte felszólaló, a szóban forgó társadalmak sajátos struktúrájával kapcsolatban tett. A fő kérdést szerinte éppen az alkotja, hogy melyek e struktúra sajátosságai a gazdaságban, illetve a társadalom szerkezetében, s végül e kettő egymással alkotott egységében, továbbá, hogy milyen történeti fejlődési okokkal magyarázható e sajátos struktúrák kialakulása. Tokody Gyula javasolta, hogy a középrétegek esetében az első világháború, ill. az azt követő forradalmak hatását igen sokoldalúan vizsgálják meg. Különösen fontos lenne az alkalmazottak számának, összetételének, eredetének, helyzetének alapos kutatása. Az állami alkalmazottak — közhivatalnokok — mellett főleg a gazdasági területen dolgozó,