Századok – 1978

BESZÁMOLÓ - Kerekasztal-vita az európai fasizmusokról (Balázs Ilona) 955

958 BESZÁMOLÓ 958 Szántó György a második világháború utáni időszak kérdéseire tért ki hozzászólásában, s elsősorban a történelmi téma aktuálpolitikai vonatkozásait érintette. Az Ormos—Incze-könyv alapján megállapította, hogy a régebben kialakult vitás kérdésekben közeledés következett be a vitázok között, különösképpen a fasiszta hatalom létrejötte és osztályjellege kérdésében. Egyetértett Ormos—Incze elvtársak azon megállapításával, hogy bármilyen előzményei is vannak a fasiszta mozgalomnak, bármilyen osztályösszetételben is jelentkezik (nagytőke — földbirtokosok) — bármely történelmi időszakban — csak a monopoltőke segítségével tud hatalomra jutni. Ebből következik, hogy az imperializmus korában jelentkező fasizmus osztály jellege mindig a monopoltőke legreakciósabb szárnyainak hatalmát fejezi ki. Ilyen értelemben tehát továbbra is helyesnek tartja a változó történelmi körülményeket is figyelembevéve, a Kommunista Internacionálé VII. kongresszusának álláspontját az ott elfogadott dimitrovi megfogalmazást. Ha ez érvényes a két világháború közötti időszakra, még inkább érvényes az ötvenes-hatvanas években általános rendszerré alakult állammonopolista kapitalizmus időszakára. (Itt jegyezte meg, hogy az állammonopolista kapitalizmus fasiszta változata a német: a harmincas években is a világválságból kivezető monopolista utak egyike volt.) Napjainkban a centralizáció és a koncentráció a tőkés gazdaságban olyan mértékű, amilyen a kapitalizmus eddigi történetében ismeretlen. Utalt a multinacionális és a transznacionális vállalatokra, az Egyesült Államok uralkodó monopolista köreinek döntő befolyására az egész kapitalista világban. Az állammonopolista kapitalizmus közel másfél évtizedes konjunktúrájának gazdasági eredményei nem homályosíthatják el annak egyre mélyülő ellentmondásait és az ellentmondások következtében kibontakozó króniKus válságát (gazdasági, politikai, ideológiai téren egyaránt). Ez a válságfolyamat - mint arra már a hatvanas években Palmiro Togliatti is utalt — kiváltja a burzsoázia autoritativ törekvéseit (lásd pl. gaulleizmus). Egyidejűleg talajt teremt a szélsőjobboldali anarchofasiszta mozgalmak erősödéséhez is. Sem az autoritativ törekvések, sem az anarchofasiszta jelenségek még nem jelentenek fasizmust, de figyelmeztetnek, hogy ezek a veszélyek akkor sem múltak el egyes országok feje fölött, ha történelmileg éppen három európai országban bukott el a fasizmus, hiszen ugyanakkor néhány országban újtípusú fasiszta diktatúrák keletkeztek (Chile, Dél-Afrika stb.) a belső és nemzetközi monopolista erők hatására. Az első probléma összegezéseképpen azt állapította meg, hogy amíg a monopoltőke hatalma bárhol létezik, fennáll a fasizmus veszélye is, Különösen ha a polgári demokratikus játékszabályok nem nyújtanak biztosítékot a kapitalizmus gazdasági-politikai rendszerének. Igaz, az akkori forradalmi erők sokszorosa száll ma szembe a fasizmussal, illetve neofasizmussal. Politikailag bonyolítja a helyzetet, hogy a szélsőjobboldali jelenségekkel párhuzamosan (pl. Olaszország, Portugália, NSzKstb.) úgynevezett álforradalmi, szélsőbaloldali megmozdulásoknak is tanúi vagyunk. Ε két szélsőség a tényleges forradalmi munkásmozgalom háta mögött — sokszor harcaik ellenére is — találkozik (lásd pl. Olaszország). Mindkét irányból az alkotmányos, demokratikus rendszerek és azokra épített lehetőségek kerülnek veszélybe. A másik kérdés, amely a vitában felmerült, hogy a fasizmus keletkezéséhez válság szükséges. így az 1920-as években az első gazdasági válság a kapitalizmus általános válsága talaján, a második a gazdasági világválság idején (1929—33), a harmadik a hetvenes évek-