Századok – 1978
FOLYÓIRATSZEMLE - Boldt; Werner: Alkotmányos monarchia vagy parlamenti demokrácia. Vita a német nemzetgyűlésről az 1848-as forradalomban 800
800 FOLYÓIRATSZEMLE Új szempontok, új módszerek, új részeredmények, de korántsem mindenben meggyó'zó' következtetések jellemzik P. Caspard tanulmányát, mely ellentmondásaival együtt igazolja a problémakör további kutatásának szükségességét. (Revue Historique 1974ljúlius-szeptemberi sz. 81-107. I.) Cs. Cs. WERNER BOLDT: ALKOTMÁNYOS MONARCHIA VAGY PARLAMENTI DEMOKRÁCIA. VITA A NÉMET NEMZETGYŰLÉSRŐL AZ 1848-AS FORRADALOMBAN 1848 forradalmai közül belső adottságai és várható következményei alapján különösen jelentős volt a német mozgalom sorsának alakulása. Jogosan figyeltek tehát az egykorúak is Frankfurtra, az egységes polgári Németország megteremtésére hivatott nemzetgyűlés tevékenységére. Bár a térség erőviszonyait nagy vonalakban tükröző testület összetételét és jellegét a korábbi fejlődés sokban meghatározta, a továbblépés és a kibontakozás lehetőségét korántsem zárta el. A parlament bukásának okait kutató Boldt tanulmánya az 1848 első hónapjaiban létrejött pártok célkitűzéseinek és akcióinak elemzésével a sokszínű német liberalizmust igyekszik közelebbről megvilágítani. Megkérdőjelezi annak az elterjedt véleménynek a helyességét, mely szerint 1848 tavaszának legfőbb tendenciája Németországban a liberális tábornak a nemzetgyűlés összehívására irányuló egységes fellépése volt. Véleménye szerint ugyanis a politikai fejleményeket mindenekelőtt a konstitucionalistáknak az a kísérlete jellemezte, hogy az egység létrejöttében porosz hegemónia érvényesüljön, s hogy meghiúsítsák a radikálisoknak azt a törekvését, mely a parlamentet kívánta megtenni a legfőbb politikai döntésthozó szervvé. A két különböző fejlődési lehetőséget megfogalmazó ellentét az egységparlament megválasztásának módja és hatáskörének kérdésében éleződött ki leginkább. A probléma alkotmánypolitikai magját nem kevesebb, mint a kormányok közbenjárásával végrehajtandó reformok, Uletve az éppen ellenük történő forradalmi átalakulás dilemmája jelentette. Ez a mozzanat képezte a választóvonalat a zavarosnak tűnő, olykor meglehetősen ellentmondásos márciusi és áprilisi eseményekben. A fenti Szempontok figyelembevételével Boldt elveti a radikálisok tevékenységét csupán kudarcba fulladt felkelési kísérleteik alapján értékelő, 1848-at mindössze 1871 rosszul sikerült előjátékának minősítő álláspontokat. Kialakulásukat a saját csődjüket igazoló, a népszuverenitást kompromisszumoktól mentesen képviselő parlamentarizmus és a monarchikus elv részleges továbbéltetésétó'l sem elzárkózó alkotmányosság közötti alapvető ellentéteket figyelmen kívül hagyó, a parlamentarizmust közvetlenül a köztársasággal és a szociális anarchiával azonosító kortárs történetírás fő képviselőitől - Biedermann, Gagern és Häuser - eredezteti. Ε nézetek megalapozatlanságát bizonyították szerinte az 1848 március 5-i heidelbergi gyűlés határozatai, melyek egyértelműen állást foglaltak ugyan az összes fejedelemség képviselőit magábafoglaló nemzetgyűlés szükségessége mellett, összehívása módjának kérdéseit azonban a konstitucionalisták és a radikálisok közötti együttműködés biztosítása érdekében egyelőre nem szabályozták. Az előparlament nemzeti alapon történő megalakulását végül is nem tudták megakadályozni. A visszavonuló mérsékeltek igyekeztek legalább annyit elérni, hogy a végrehajtó hatalom kérdését még a szövetségi ülés rendezze. Welcker háromtagú direktórium (tagjai a Habsburg, a porosz és - a középállamok képviselőjeként - a bajor uralkodó lettek volna) felállítására vonatkozó javaslatának megbuktatása érdekében az előparlament által kiküldött 50 tagú választmány azonban még forradalmi módszerek alkalmazását is vállalta, hogy a forradalom kitörését megakadályozza. A választások előtt a radikálisok ugyanakkor súlyos hibát követtek el. Az egység megőrzése érdekében ugyanis eltekintettek egy konkrét választási program meghirdetésétől, s ezzel elmulasztották feltárni a többségében velük szimpatizáló lakosság előtt az előparlamentben már megnyilvánult ellentéteket. Tetézte a bajt az is, hogy Hecker és Struve hagyták magukat provokálni és felkelésükkel ugyancsak negatívan befolyásolták a választások eredményének alakulását. A nemzetgyűlés kedvezőtlen összetétele ellenére is megmaradt azonban a lehetőség arra, hogy megfelelő parlamenten kívüli tevékenységgel, a lakosság körében továbbra is megnyilvánuló rokonszenvre támaszkodva megváltoztassák az erőviszonyokat.
