Századok – 1978

FOLYÓIRATSZEMLE - Frank; Tibor: The British Image of Hungary 1865/1870 780

780 TÖRTÉNETI IRODALOM színteréül. A „weimari" köztársaságnak azonban sohasem volt túl sok híve itt: Lothar Wallraf számszerűen is kimutatja a városi társadalom összetétele és az NSDAP gyorsan növő szavazótáborá közti összefüggést. Az Ettersbergen berendezett haláltábor, ahonnan lelátni a Goethe-házra vagy a Herdertemplomra, önként kínálkozó szimbólum. A nácizmus azonban, amely a haladó művészeket (köztük a Bauhaus alkotóit) elüldözte, a klasszikus kultúra örökségét is ki akarta sajátítani: Goethe színháza a fasiszta és antiszemita propaganda színtere lett, a nácipárt Nietzsche (Weimarban halt meg 1900-ban) és Wagner kultusza mellett a nagy költőpár Goethe és Schiller tiszteletét is kultúrpolitikája szolgálatába állította. Az olvasót azonban e korszakból valószínűleg nem annyira a város, mint inkább Buchenwald története érdekli, amelyről megrázó részleteket és pontos adatokat egyaránt találhat. A néhol lokálpatriótái büszkeséggel terjengős utolsó fejezetben Edgar Hartwig a felszabadulástól napjainkig folytatja Weimar krónikáját. Elsősorban azt a folyamatot ábrázolja, amellyel Weimar az NDK egyik kulturális és szellemi központjává vált. Bemutatja azokat az intézményeket és rendezvényeket, amelyekkel a szocialista német állam Weimar kulturális örökségét nemcsak ápolja és őrzi, de minél szélesebb tömegek kincsévé tenni is törekszik. A kötetet a város címeréről szóló rövid függelék zárja. Rudolf Diezel szép ábrákon mutatja be a címerkép, a piros szívekkel teleszórt mezőben ágaskodó oroszlán metamorfózisát a különböző stíluskorszakok ábrázolásain, majd finom elemzéssel bizonyítja be, hogy a piros szívek a város egyik, a dán királyokkal szoros kapcsolatban álló földesurának címerén át a ma is használt dán címerből származnak. Tóth István György TIBOR FRANK: THE BRITISH IMAGE OF HUNGARY, 1865/1870 (Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem, 1976. 375 1.) MAGYARORSZÁG ANGLIAI KÉPE, 1865/1870 A történettudomány tematikailag is szélesedő érdeklődésének és módszerbeli újításainak egyik megjelenési formája a politikai recepció egyidejűleg történeti és szociológiai nézőpontú kutatása. Amikor egy ország vagy egy nép valamely fontos korszakának, problémájának külföldi tükröződését, egy másik országra gyakorolt hatását, lényegében a múltbeli közvéleményt vizsgáljuk, akkor nemcsak a szociológia felől tágítjuk a történeti vizsgálódások körét, hanem a kapcsolattörténet, diplomáciatörténet hagyományos diszciplínáját is új alapokra helyezzük. Úgy tűnik, hogy egy régi műfaj teljes megújulásáról van szó. Persze e megújulás még eléggé kezdeti stádiumban tart: tisztázatlan a fölhasználandó források köre, a földolgozás módszere, maguk az alapfogalmak: képmás, nemzetkép, attitűd, közvélemény, s az utóbbi olyan lehetséges válfajai, mint tömeg-vélemény, elit-vélemény, sajtó (szerkesztőségi) -vélemény stb. Tulajdonképpen a külföldi hatást, véleményt vizsgáló minden tanulmány önálló fogalmakkal és módszerekkel dolgozik. Hazánkban született a közelmúltban néhány figyelemreméltó újabb munka a magyarországi események külföldi, illetve a külföldi események magyarországi visszhangjáról, és most Kovács Endre, Köpeczi Béla, Irinyi Károly és mások után Frank Tibor kísérelte meg a kapcsolattörténet új nézőpontú, módszertanilag is útkereső művelését. A Habsburg-monarchiával szemben az 1860-as évek második felében követett brit politika és a kiegyezéssel kapcsolatos angliai nézetek rekonstruálása és elemzése korántsem tekinthető önkényes témaválasztásnak. A szabadságharc elbukásának egyik legfontosabb tanulsága volt, hogy a magyar függetlenség kivívása csak nemzetközi támogatással, vagy legalább a külső beavatkozás veszélyének nemzetközi szintű elhárításával („beavatkozás a be-nem-avatkozásért") biztosítható. A nemzetközi befolyása csúcsán álló, a Habsburgok és a magyarok iránt egyaránt rokonszenvet mutató Anglia (amely 49 óta megoldatlannak és megoldandónak tekintette a magyar kérdést) álláspontja kulcsfontosságúnak tűnt, ezért is terjesztették az 186l-es magyar országgyűlés anyagát al angol képviselők között. Kossuth ugyan az olasz háború csalódásai után már nem számolt Angliával, látta, hogy ott a független Magyarország eszméje kevés támogatásra talál, de a kiegyezni akarók számára ideális volt a Palmerston